Múzeumi műtárgyvédelem 15., 1986 (Központi Múzeumi Igazgatóság)
Pájer Károly: Az ötvöszománc kiegészítésének problémái
PÁJER KÁROLY AZ ÖTVÖS-ZOMÁNC KIEGÉSZÍTÉSÉNEK PROBLÉMÁI Az ötvös-zománc nagyon szerteágazó tárgykört ölel fel a restaurálásban. Bár sérülékeny az anyaga, mégis a történelem során mindig szivesen alkalmazták ezt a technikát, kezdve időszámításunk előttől egészen napjainkig. így a restaurátor kezébe kerülhet akár ásatási lelet formájában, akár mint egy nemesiémgyüjte- mény része, akár mint szecessziós dísztárgy, de mint kinai használati edény is. Sok technikát is érint, lehet beágyazott zománc, festett zománc, vagy akár rekeszzománc. Amikor a kérdéssel elkezdtem foglalkozni, szinte semmilyen szak- irodalmat nem találtam. Vannak művészettörténeti leirások zománcokról, vannak iparművészeti eljárások ismertetésére szakkönyvek, de a restaurálásról elenyészően csekély irodalmat lehet találni. Miért kell a zománcot restaurálni? A zománc üvegszerű, fémoxidokkal színezett anyag, amit a fém felületére olvasztanak. Az üveg törékenysége, a zománcban lévő feszültségek, illetve sérülések okozhatják a törést, kipattogzó- dást. Ilyenkor az esztétikai élvezhetőség miatt ki kell egészíteni a hiányzó részeket. Nálunk jelenleg a múzeumi gyakorlatban a következő módszert alkalmazzák: a hiányzó részeket színezett áttetsző műanyaggal egészítik ki (Kalloplast, UHU plus, Viapal) úgy, hogy a műanyag zsugorodása miatt több rétegben hordják fel a kiegészítést a rekeszekbe, majd a kiálló részeket reszelővei eldolgozzák, és egy fényes lakk, vagy ragasztóréteggel adják meg az üvegszerű hatást. A tapasztalat szerint a különböző műanyagok sárgás alapszinűek, az idő során elszineződnek, elvesztik a fémhez való rögzitődésüket. Ez alól jelenleg csak a Viapal kivétel. De mivel a cél az, hogy a kiegészítés a leghosszabb ideg megőrizze a színét, kötődési képességét, ezért kísérleteket végeztem, 235
