Múzeumi műtárgyvédelem 8., 1980 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Varga Péter: Egy XVII. századi karabély restaurálása
A múzeumba szállítás után a karabélyról eltávolították a földszennye- zódéseket. Ennek köszönhető, hogy állapota nem romlott rohamosan tovább. A farészek jó állapota nem indokolta megerősítésüket, ezért epoxigyantás poliészteres átitatásukat figyelmen kívül hagytam. 10 Az előkezelés során alkoholos tamponok segítségével tisztítottam át a fafelületeket: ez a csontra sem volt káros hatással. Majd nátrium-pentaklór-fenolát 1%-os oldatával fertőtlenítettem. A nagyobb hiányokat célszerűbb - ha erre mód van - saját anyagával pótolni. Ez vonatkozik a többi hiányzó gyöngyház-, elefánt- csont- és csontrészekre is. A pótolt anyag mozgása ugyanis közel azonos a korabeli anyagokéval. Velük együtt öregszik, színük egymáshoz érik. E színváltozás a műanyagoknál nem képzelhető el. A részek és a pótlások ragasztását a többszörösen kipróbált epoxigyanta alapú UHU-plus ragasztóval oldottam meg. Eredetileg enyvvel ragasztották, ami nedvesség hatására elenged, s könnyen leválasztható a nedvességgel bőségesen átitatott fáról. Az epoxigyanta igen megbízható, kötéskor nem zsugorodik. A farészek összeragasztása egy esetben csapolással, szorítok és faalátétek segítségével történt. Az alátétek lapjait vastag papírral vontam be, hogy a szorításkor kipréselt ragasztó ne ragadjon közvetlenül az alátétekhez. A papír bizonyos rugalmasságot is kölcsönöz. A tusa elrepedt, alsó részét is megragasztottam. A tusán lévő csőfar- nyulvány ágyazata elrepedt, ezt szintén helyreállítottam. A kiesett csontlapok, gyöngyházrészek is ragasztással kerültek vissza a helyükre. Az ágyazat ragasztását úgy kellett elvégezni, hogy a több helyen lévő repedések pontosan illeszkedjenek, mivel a farész is meg volt hajolva. Ez csak a cső és a töltővessző berakásával, egyenletes szorító kötéssel volt elérhető. így minden visszakerült a helyére, megkönnyítve az összeszerelést. A tusát és a csőágyazatot összeillesztés után asztalon, két leszögelt fa között, oldalról szoritókkal lefogatva, fegyvervégeit kiékelve ragasztottam össze. Itt már a cső, a lakatszerkezet és a töltővessző is a helyén volt, s a ragasztást csak igy lehetett pontosan elvégezni. A már összeragasztott testen hozzákezdhettem a hiányok pótlásához. Ehhez két régi fényképet vettem segítségül. A hiányzó farészeket körtefából kiegészítettem. Egész kis részeket UHU-ragasztóba kevert farészekkel töltöttem ki. A ragasztások után, ahol lehetett csiszoltam, máshol levéstem a fölösleget. Maradtak a tusa alsó részén igy is olyan lepusztult farészek, amelyek pótlása szinte az egész alsó rész kicserélését jelentette volna. Úgy éreztem, hogy a kiegészítésben itt meg kell álljak. Az elefántcsont- és csontrészek tisztítását nehezíti, hogy porózusak és világos színük miatt könnyen szennyeződnek. Vízre érzékenyek, mert osszeintartalmuk hidrolizál. Savas oldatok szervetlen részeiket bontják le. Színüket napfény hatására elvesztik, s egy idő után törékennyé is válnak. Ha sokáig föld alatt vannak, akkor a viz és a sók hatására anyaguk megritkul és szerkezetük szivacsossá válik. Az eltávozott szerves anyag helyére a földben szilikát épül be, a csont fosszilizálódik. Tisztítása mechanikusan, mosószeres oldat és alkohol felváltott alkalmazásával végezhető, lényeges, hogy minél rövidebb legyen a vizes fázis. Végül egyperces éterfürdőt kell álkalmazni. A kalciumkarbonát oldására egyszázalékos sósav-oldatot használhatunk. Egy négyzetcentiméternél nagyobb felületet egyszerre ne kezeljünk, mert a közben képződő szén-dioxid erősen ron100 y
