Múzeumi műtárgyvédelem 7., 1980 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Soós Katalin: Papíranyag és pergamen oklevél restaurálásának lehetőségei
pa uj népeihez. Az i. sz. 11. században jelent csak meg versenytársként a papír, amely a 13-14. században veszi át a drága pergamen szerepét. Ettől kezdve a pergamen már csak kivételesen használt iróanyag lett. Anyaga: kecske-, birka- vagy borjubőr volt, melyet időben és térben vál- takozóan, a körülményeknek megfelelően használtak. Dél-Európában általában kecske- vagy birkabőrből készült és csak egyik oldalán készítették ki Írásra, északon borjúból csinálták, és mindkét oldalát alkalmassá tették Írásra. A legfinomabb pergamen az un. "hasi bárányból" készült. Ettől könnyen megkülönböztethető az a pergamen, melyet borjúból állítottak elő. Ezek keményebbek, vastagabbak és zsírosabbak, inkább könyvkötésre alkalmasak (az angol nyelv elnevezésük között is különbséget tesz: "parche- ment" és "vellum"). A sózott bőrt bő vízben kimosták, utána meszes vízben áztatták, hogy ezáltal a szőrzet, a zsiradék és a husmaradványok könnyen eltávolithatók legyenek. (Ezt a műveletet ivalaku kaparókéssel végezték.) A középkori Írásokból kiderül, hogy a legfontosabb művelet - a meszezés és lekaparás után - az irha fakeretre való kifeszitése, hogy egyenletesen megszáradjon. Azáltal, hogy a még nedves irhát kifeszitették, a rostok helyzete módosult, szerkezete megváltozott. Egymásba fonódás helyett a rostok a bőrfelülettel párhuzamos lemezes rétegben helyezkednek el (ez teszi lehetővé, hogy könnyen bontható vékonyabb hártyára is). A középkori pergamenké- szitők gyakran kezelték az irhát olajokkal (cédrus, lenmagolaj), a feszitő szárítást megelőzően. Ezzel a száradási folyamatot próbálták egyenletesebbé tenni és a kész termék vizadszorbeáló jellemzőit megváltoztatni, így tartós, puha, hajlékony vellumot nyertek. Ezután már az Írófelület kialakítása következett, mely történhetett: félszáraz állapotban hántolással, csiszolt tajtkővel, dörzsöléssel, felbolyhositással, simítással. A csiszolás előtt finom mészporból és tiszta, iszapolt krétából készült pépet kentek és szorítottak be a hártyába, vagy ugyanezt szárazon belecsiszolták. A kép- diszitésre (illuminációra) szánt darabok felületét még külön is előkészítették. A középkori pergamenkészitők ismerték a növényi cserzőanyagoknak a vizfelvevő képességet csökkentő hatását is. írás előtt a pergamen felületét gyakran bevonták növényi cserzőanyaggal. Ez megmagyarázza sok mai vizsgálat eredményét, miszerint a nem cserzett pergameneknél is kimutatható néha növényi cseranyag. A pergámenkészitést összegezve tehát: a műveletek során először fellazul és átrendeződik a bőr rostjainak nedvszívó rendszere, majd a további műveletek során ezek lelapulnak, s ezáltal csökken a nedvszivás lehetősége. A pergamenkészités folyamatából következik, hogy minden pergamennél inkább enyhén lúgos pH-értékről van szó. A penészgomba a savas közeget szereti, ezért érthető, hogy viszonylag kevesebb penészes pergamennel találkozunk, mint papírral. A kikészítés anyagai (só, iszapolt kréta, felületi fényesítő szerek) szinte teljesen neutrálisán hatnak a hártyára. Az esetleg visszamaradt mész némi védelmet is ad a levegő kénsav- és egyéb ártalmai ellen. A jó minőségű pergamennek is vannak sérthető pontjai: lúgos jellegénél fogva könnyen sárgul, hőre és gőzben deformálódik, a kollagén rostok enyvesednek. A levegő páratartalmára különösen érzékeny. Ha a pergamen vészit természetes nedvességtartalmából, törékennyé válik. (Ez tapasztal61
