Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Horváth Mária: Jászsági hímzett suba restaurálása

varrták bekecsüket, mellényüket, pruszlikjukat. Egy bundának, mellénynek egyszerű szabásából bátran következtethetünk annak ósi voltára. Az ősi magyar szücsmesterség folytatói tehát a juhászok. Ez szótárilag is könnyen bizonyítható. A szkáfa, corholó, strekkoló, kifejezések mind a céhes mesterségekkel elterjedt idegen szavak, melyeket a paraszt és juhász szűcsök sokáig szinte egyáltalán nem, vagy csak elvétve ismertek. A pusztán élő embernek nem csak azért kellett értenie a bőrkikészítéshez, mert ez volt a legkézenfekvőbb anyag öltözékéhez, hanem erőssége, tartóssága, s az időjárással szembeni megbizhatósága felülmúlta minden más anyagét. A pásztor-renden lévőket, de még sok falusi embert is a pásztorok láttak el bőr ruhanemüekkel. A kacagánynak, háti és mejjbőr- nek, bundának a szabója is ősi tudományt őriz. Ezek a szabásvonalak olyan egyszerűek, hogy bennük kell látnunk a honfoglaláskori és a még korábbi bőrviseletünk máig is fennmaradt jellemzőit. Ami a juhászok szücstudományát illeti, erre vonatkozó adatokat elsősorban a Hortobágy környékéről ismerünk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy az Alföld más részein is hasonlóképpen dolgozták fel az őrzött állatok bőrét.

A bőrök kikészitésének módjait 3 juhász elbeszélése alapján foglalja össze a dolgozat. Sólyom László Biharból származott juhász a következőképpen mondta el "mesterségét", a bőrkikészités legprimitivebb módját: "A lenyúzott bőrt nádszálakkal, keresztbe-hosszába kipeckelték, vagy a kunyhó ajtajára kifeszitve kiszegezték, ahol aztán megszáradt. Ha piszkos volt, teknőben tiszta jó vizben kimosták, mint a ruhát. Ezután szikkasztottak egy keveset rajta, majd kiterítették és bekenték timsóval és szelid, vagyis konyhasóval, amit bele is dörzsöltek. A lábakat, fejet, farkat behajtották, aztán a széleket is, és felgombolyították. így állt három nap és három éjjel a hodály sarkában. Két nap múlva megnézték, bejárta-e már a só, ha nem, még hagyták pihenni. Ha megtévesztették, vagyis kevesebb sót találtak rászórni a kelleténél, adtak még rá egy-két napot. Az igy megérlelt bőr kézben száradt meg, vagyis azonnal hozzákezdtek a töréshez. A töréshez Sólyom László nem használt szerszámot. Marokba fogta, huzigálta és kéz közt dörzsölte. Először a széleken, aztán haladt befelé. Ez körülbelül négy napig tartott, mert csak akkor csinálták, ha ráértek. Addig dörzsölték, mig ki nem fehéredett, mig olyan nem lett, mint a gyolcs. Ezután szabtak belőle mellényt, kesztyűt, bundát. "

Szalontai József elbeszéléséből a mesterségnek egy fejlettebb módját ismerhetjük meg: "A kiszáradt bőrt benedvesitették és beszórták egy jó kanálfej timsóval, annak okáért, hogy az időt ne érezze, meg egy harmadrész szelid sóval. A sót aztán bedörzsölték, még buzakorpát is szórtak rá. Azután összehajtogatták, ha hidegebb volt az idő ráültek, igy egy kicsit összemelegedett, vagy ha több bőr volt, egymásra rakták, össze melegedett az magától is. Legalább 4-5 napig volt igy. Következett a bőr törése kákóval. Mind a négy lábára felkötötték, hogy a bőr "sar- kos" legyen, ne "kupás", vagyis ne csak a közepe nyúljon ki, hanem a széle is. Azután egy egyszerű kaparóvassal, az úgynevezett corholóval leszedte az árvahust. Ha még nem volt jó, ha még "kártyás", kemény volt, újra felkötötte és törte, mig meg nem puhult. Munka alatt száradt ki a bőr, közben rá-ráütöttek a kákó nyelével a szőrös felére, a törés után is pálcázták a bőrt, igy a szőre kinyúlt. "

77