Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Bencsik László: A XV. század közepéről származó pikkelymintás ezüst borospohár restaurálása

kibányászott nemesfém érc kiolvasztásával, tisztításával és ötvözésével, melyet szigorú előírások szabályoztak. A finomságot latban mérték és adták meg. Az igy nyert már ötvözött fémet lemezzé, dróttá, különböző formájú idomokká, figurákká kovácsolták, hengerelték, húzták, illetve öntötték. A korai időkben az öntött bugákból vizikeretes hámorokban, majd kézzel kovácsolták a lemezeket, majd végül hengerelték. Az igy kialakított lemezek jó minőségűek és tömörek voltak, szemben a csak hengerléssel előállított lemezekkel. Amennyiben az öntöcs szakszerűtlenül készült, anyaghibás volt, a lemez is azzá lett. Ezekben az esetekben találkozunk a lemezekben repedésekkel és a későbbi hevítésekből adódó hólyagképződményekkel. Ez utóbbi igen gyakran fordul elő a főleg csak kézzel kovácsolt lemezek esetében. Poharunk esetében is felfedezhető. Természetes, hogy a forrasztókészitéssel is az ötvösmester foglalkozott. Az előállított nyersanyagok felületkialakitása és annak díszítése is a szakmához tartozott. A felület mintázása leggyakrabban poncoló acélokkal (idomacélok különböző méretekben) és vésőkkel történt. így beszélhetünk poncolt, trébelt, cizellált, traszirozott, gyapjas, borzolt, stb. többnyire domború, plasztikus felületmintázásról, valamint az anyagból vágott, befelé mélyített technikáról: a vésésről. Az ezüstmüves ipar még használta a fekete ezüst berakást, illetve beégetést: a niellózást, és az arany vagy ezüst szálakkal, illetve lemezkékkel való berakást: a tausirozást.

Az utóbbi technikát főleg a fegyvermiives ipar alkalmazta. A fent említett, technikákat ismerték már a görög, római időkben, az egyiptomiak is nagyon magas szinten művelték. A korai középkor, a reneszánsz már utolérhetetlen magas szintre fejlesztette (Nürnberg, Erdély, Róma, stb.).

Poharunk esetében a már lemezzé kovácsolt anyagot a mester kissé kúpos palásttá szabta, majd összeforrasztotta és harangformára kalapálta. A palástot általában úgy szabják, hogy a nyújtásokkal (felhúzás) és szűkítésekkel (tömörítés) elérendő forma középarányát adja. Ebből következik, hogy egy tölcséres test kibővülő peremén az anyag vékonyabb, még a szűkített részen vastagabb, mint a kiinduló anyag vastagsága. Megjegyzendő: hogy az edényfelhuzás másik igen gyakorolt és bevált, ismert módja volt a tárcsából való felhúzás is. Bár külön-kvilön forrasztási nyomot nem találtam, mégsem tárcsából, hanem az összeforrasztott palástból való felhúzásról van szó. A fenéklemez külön anyagból való alkalmazása és annak beforrasztása teszi bizonyossá, hogy az említett módon készült és nem tárcsából húzták fel. Ezen utóbbi technikát főleg serlegek harangalaku betétrészének készítésénél alkalmazták. Ezután következett a felső peremszegély (merevítő perem) elkészítése és annak helyére forrasztása: montirozása. Ezt a szegélyt úgy készítették, hogy az acélból vagy bronzból készült verőtőbe belekalapálták az előzőleg kb.

2 mm vastag és mintegy 1, 5 cm széles ezüstszalagot. Ebben a fázisban még nem volt a helyére forrasztva a fenéklemez. Ezután következett a sima palást felosztása, a pikkelysorok felrajzolása. A mester az elő- rajzolás után kitöltötte a belső teret ötvösszurokkal és hagyta kihűlni. Következhetett a pikkelyek körvonalainak besüllyesztése, trébelése. Mikor ezzel elkészült, a szurkot kiolvasztotta és rezgő domborítással belülről feltrébelte a pikkelyek középbordáját. Ezen művelet elvégzéséhez legalább két emberre volt szükség, mert az egyik fogja a kalapálandó