Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Bencsik László: A XV. század közepéről származó pikkelymintás ezüst borospohár restaurálása

edénytestet és irányítja (forgatja), még a másik a satuba szorított, egyik végénél rögzített rézgo vasra egyenletesen kalapács ütéseket mér, minek eredményeképpen a rátartott ezüstlemezen a lemez megnyúlik, megjelenik a minta. Ezek után következett a fenéklemez tárcsából való kivágása, peremezése, a pohárba forrasztása. Végül az alsó perem véséssel való diszitése következett, ez egy leveles faág motívumot ábrázol. Ez az indadisz fontos és kormeghatározó szerepénél fogva igen jelentős. Leírását és rekonstruált rajzát a kormeghatározásnál tüntetem fel.

A vésést ékformáju vésővel készítették, a véső nagyságát és pontos formáját a vésett vonal, méginkább a térkitöltő szurkálás nyomaiból, mélységéből tudjuk bemutatni (4-5. kép). A vésett munka biztos és szép, a fenéklemez forrasztása viszont elég gyengének mondható. Rosszul elfolyt forrasztócsomók találhatók, mely a forrasztó kemény, magas ol- vadáspontu voltára enged következtetni. A fenéklemez beforrasztása nehéz műveletnek számit, mivel a fenéktárcsa vastagabb anyagból készült, a palást viszont meglehetősen vékony falu (0, 6 mm). A melegítésnél fennáll az a veszély, hogy a vastagabb fenéklemez kelló felmelegítésével a külső vékonyabb palást már elolvadhat. Ez is hozzájárulhatott, hogy a forrasztás tökéletlen és csúnyán sikerült. Más hasonló daraboknál, pl. a "Radnai" lelet poharánál is megtaláljuk e jelenséget. A felsó peremszegély tüziaranyozásával lényegében készen is volt a pohár.

A kalapácsnyomok és a reszelő, valamint egyéb szerszám (poncoló acélok) nyomainak eltüntetéséhez általában habkövet alkalmaztak vizes dörzsöléssel. A finom polirozáshoz hegyi krétaport használtak, melyet marha- vagy birkafaggyuval kötöttek meg és az igy nyert masszát alkalmazták. Bizonyosan használtak lábhajtásos rongykorongot.

Az ezüst szinállapotban igen ritkán fordul eló, és nyomokban akkor is tartalmaz némi aranyat, platinafémeket, antimont, kadmiumot, biz- mutot, rezet és némi egyéb szennyezóanyagot. Ezek mennyisége természetesen fontos meghatározó tényezői a megmunkálhatóságnak. Befolyásolják az olvadáspontot, a vas és az arzén jelenléte törékennyé teszi az anyagot, az antimon, kadmium és a bizmut viszont éppen a forrasztó előállítását teszi lehetővé. A horgany, mely szintén előfordul, mint nem kívánatos szennyezőanyag. Az ónnal és ólommal együtt kedvezőtlen befolyásolja az ezüst tulajdonságát. Melegítés hatására ugyanis ezek az anyagok beleötvözódnek az ezüstbe, leszállítják annak olvadáspontját és a megmunkálás során ezeken a helyeken az ezüst kilukad. Ezért tisztították már a korai időkben az ezüstöt. Többszöri kiolvasztást alkalmaztak és salétromot szórtak bele. A salétrom magába vette a kiséró fémeket és salak formájában a felületen úszott, ahonnan eltávolítható volt. Néha még ma is alkalmazzák ezt a régi eljárást. Csak századunkban tudták először előállítani az úgynevezett négykilences ezüstöt, mely már színezüstnek tekinthető, A finomságot latban határozták meg (16 lat =

1000 ezrelék, - 1 lat tehát 1000/16). Szigorú előírások biztositták a céheknél, hogy mit milyen minőségű hány latos anyagból szabad készíteni. Elterjedt volt a 15 latos, de a későbbi időkben gyakori a 13 latos is. A korai időkben természetesen gyakran alkalmazták a "bányaanyagot" is. Nagyon elterjedt volt minden időkben a megunt vagy megrongálódott tárgyak beolvasztásának és újrafelhasználásának alkalmazása. Tárgyunk