Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Bencsik László: A XV. század közepéről származó pikkelymintás ezüst borospohár restaurálása

Nyilvánvaló volt, hogy csak a pikkelyek összeforrasztása vezethet eredményre, Ebben az esetben viszont felvetődött a kérdés, hogy az anyag elbirja-e ezt az igénybevételt, és ha igen, akkor milyen olvadáspontu forrasztóval lehet azt megvalósitani. Az anyagvizsgálat során kiderült, hogy anyagunk igen jó minőségű ezüstöt tartalmaz (jobb mint a 900 ezrelékes), tehát olvadáspontja is magas. A lágyitásnál ez be is bizonyosodott. Forrasztóként tehát 710°C olvadáspontu forrasztót választottam, mivel igy több mint 100°C olvadáspont különbséget érhettem el, biztosítottnak látszott tehát, hogy az eredeti darabok nem olvadnak el a forrasztás során. A forrasztást belülről kellett végeznem, hogy a külső eredeti felületet be ne fussa a forrasztó. Probléma volt továbbá, hogy a törésfelületek nem voltak pontosan összeilloek, igy azt csak forrasztóval nem lehetett összeforrasztani. Ezt a műveletet tehát csak vékony: 0, 5 mm-es segédlemezkék segítségével oldhattam meg, melynek minőségét és igy olvadáspontját is úgy állítottam be, hogy az a forrasztó olvadáspontjától magasabb, tehát 710°C-nál magasabb, még az eredeti anyagtól viszont alacsonyabb (900°C-nál) legyen, olvadása jelezze az alapanyag hőfokát, továbbá olvadása esetén a forrasztóval való összeötvöződés eredményeként, jobb minőségű, tehát tisztább, igy fehérebb és jobban megmunkálható réskitöltő forraszt kapjak. így elértem azt, hogy a forrasztás nyomán a vékony eredeti anyagot (pikkely szegélyt) kellőképpen megrögzit- hettem és egyben biztosítottam, hogy a forrasztó a pikkely külső oldalára ne folyhasson ki. Folyasztó-szerként bóraxot használtam. A pikkelyek egymás mellé forrasztása után összeállt a palást kiterített formája. Ezek után következett a hajlitás és összeforrasztás. Mikor ez is sikeresen megtörtént, az alsó és felső szegély erősítése végett két keskeny ezüstszalagot forrasztottam, mely egyben forrasztási alapot szolgáltatott a felső vastag aranyozott perem és a fenéklemez felforrasztásához. Az egyengető kalapálás után a peremszegély tűzi utón való ujraaranyozása és a pohár egyéb részeinek tüziezüstözése után tulajdonképpen be is fejeztem a munkát. Az aranyozás ill. ezüstözés azért vált szükségessé, mert a tárgy az alkalmazott forrasztó minőségéből kifolyólag hajlamos volt a sárgulásra, majd később a feketedésre, igy a pohár foltosodását idézte volna elő. Tekintettel arra, hogy az ezüstözés szinezüsttel történt, ez egyben a tárgy későbbi romlását is hivatott volt megakadályozni. Az aranyozást azért kellett elvégezni, mert a felerősítésre szolgáló'ezüstszalag belülről hamis képet adott volna. A restaurálás menetének leirása után szeretnék néhány szót szólni az ott említett technológiai eljárásokról, illetve a tárgy hajdani készítési módjáról.

AZ EZÜSTMÜVESSÉG TECHNOLÓGIÁJA

Az ötvösségen belül a nagyméretű, főleg edényekkel, poharakkal és egyéb nagyméretű dísztárgyakkal, evőeszközökkel, tálcákkal stb. főleg ezüstből készült ötvösművekkel foglalkozó szakágazatot ezüstmüvességnek szokás nevezni. A tárgyakat részben vagy egészében aranyozni szokták. Az aranyozás a galvanotechnika ismerete hiányában a korai időkben tűzi, tehát amalgám aranyozással történt. Az ezüstmüves ipar foglalkozott a

14