Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Nemes Takách László: Japán gyaloghintó konzerválása, restaurálása

Mintegy két éve magam is végzek hasonló kísérleteket, - bár valószínűleg jóval szerényebb körülmények között. Az eddigi tapasztalataim összegezéseként - és ebben a két cikkből levonható konzekvencia, valamint témavezető szaktanárom, Szalay Zoltán inspirációja is segített - alakult ki az a technika, amellyel végül is a lakkmüvet restauráltam.

Tekintettel arra, hogy a tárgy, melynek restaurálásáról szó van, nem minden oldalról lakkozott - a falakat belül csak papir boritja - természetesen számolni kell mind a fa, mind a lakkréteg egymástól eltérő, igen rugalmas mozgásával, (Sajnos a tárgy várható tárolási helyén nem oldható meg a kiima szabályozás). Kísérleteim egyik tanulsága, hogy a szilárdra kötő', nagy erejű ragasztók hatására a mereven rögzített lakkban feszültség keletkezik. Ennek hatására repedések, törések keletkezhetnek az anyag nem ragasztott részén, vagy az anyag elválik a fa alaptól.

A kolettás és más viaszos eljárások ugyan igen kiméletesek, de igen lassúak; tapasztalataim ezen kiviil azonosak Anita Franke-éval: az esetek nagy többségében nem elégséges a kötóerejük. Tehát olyan ragasztó- anyagot kellett találni, amely nem köt merevre, a tárgy anyagaival együtt képes mozogni, vagy képes e mozgások kiegyenlítésére; ugyanakkor nagy kötőerővel rendelkezik. A Hans Michaelsen által alkalmazott Mökotex ilyen anyag. Kísérleteket végeztem polivinilacetát bázisú diszperziós ragasztó hidegen, préseléssel történő' alkalmazására. Nem kaptam kielégítő eredményt; a lakkréteg a ragasztás ideje alatt rideg maradt, könnyen törött, ugyanakkor a felületnek megfelelő préselő dúcot is elő kellett olykor (a formától függően) állitani. (Jelen szakdolgozat tárgya egy sokkal gyorsabb eljárással is több ezer munkaóra alatt készült el. ) Végül a két eljárás összevonásával próbálkoztam. Ragasztó anyagként egy polivinilacetát bázisú diszperziót a "Planatol BB Superior" könyvkötészeti ragasztót használtam. Ez a "Mökotex"-nél abból a szempontból jobb, hogy kémhatása semleges, mig a Mökotex enyhén savas (pH 5, 6-6). A levált lakkréteg alá injektáltam a ragasztót és viaszolt papíron keresztül vasaltam le. A vasaló-páka hőmérséklete 110°C körüli.

Ezzel a módszerrel sikerült megfelelő minőségű ragasztásokat végeznem. Lényeges, hogy vasalás után azonnal gondoskodni kell a felület hűtéséről. Ezt ráhelyezett márványlappal értem el. A visszavasalt felület nedvességre igen érzékeny; a legkisebb nedvesség hatására is újból fellazul a lakk szélén (vagy a törésnél) a ragasztás, és kis mértékben, de felpöndörödik a réteg széle. Ennek megakadályozására célszerű a vasalásnál használt viaszos papirt a ragasztó teljes megkötéséig a felületen hagyni. Amennyiben a visszavasalás nem hozott kielégítő eredményt, azt újra meg lehet ismételni.

A hintó restaurálásakor tehát a következőképpen jártam el:

A vasalásra váró felületről azt megnedvesitve lehúztam a szétbontás előtt rákasirozott csomagolópapirt, a lakk felületéről nedves szivaccsal letöröltem a ragasztónyomokat, és a fent leirt módon visszavasaltam a lakkot. Ezután a hiányos részek pótlása következett. E tekintetben követtem az eredeti technikai eljárást, tehát rétegről rétegre haladtam, mig azonos szintre értem az eredeti felülettel. Az eredeti és a pótolt felületek között annyi eltérés van csupán, hogy a pótlásban nyerslakk he135