Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Szakál Ernő: A múzeumi és műemléki kőanyag kiegészítésének határai
A kiegészítés mértékének meghatározásában I. Lajos bajor király igénye, és Thorwaldsen felfogása találkozott: az Aeginai tympanonok harcosainál nem csak a hiányzó sisaktarajokat pótolták, volt olyan figura is, amely egy másik szobor fejét kapta meg, és olyan is volt, amelynek Thorwaldsen alkotott új fejet, a márványfelület régiségét is imitálva. Annak idején sok csodáiéra talált e mesteri képességeket igénylő utánzás, de már Adolf Furtwängler a századforduló táján ezt a restaurálást az Aeginai szobrok történetében sötét pontként könyvelte el. Az 1962-65 évi visszaállítás a müncheni Glyptothekban likvidálta a kiegészitéseket, a publikációkban kemény szavakkal Ítélve el a XIX. századi restaurálásokat, mintha bizony Bertel Thorwaldsen restaurátorként, és nem ujraalkotó művészként járt volna el, amikor hozzányúlt a szobrokhoz. Sokhelyütt még korunkban is él az a tévhit, hogy a képzőművészeti alkotások restaurálásához az alkotó művészek is értenek, de a restaurátori pályát nem választják, mert azt csak sikertelen sorsú művészek számára találták ki. Ez talán azért van igy, mert képzőművészeti alkotások restaurálásához magasfoku művészi érzék is kell, olyan, melyet alapos természettudományi, művészettörténeti és szakmai ismeretek mellett sem nélkülözhetünk. A szobrászművész alkotásának realizálásához csak alárendelt mesteremberekre lehet szüksége. A restaurátornak viszont más segítői vannak: egy kőszobrász restaurátor nem nélkülözheti a művészettörténészek és építészettörténészek segítségét, a geológusok szaktudását és a vegyészek analitikai vizsgálatait. A közös cél érdekében kifejtett munka csak az együttműködés révén lehet gyümölcsöző. A különállóságok egymásbahangolása mellett szükség van a fogalmak egyértelműségére is. Vajon egyértelmű-e a "történeti hűség" és a "hamisítás" fogalma, az "eredeti teljesség" és a "torzók" esztétikuma, - és témánkhoz visszatérve, mi a minimális, és milyenek a maximális kiegészítés keretei? Tanulmányom címében különválasztottam a "múzeumi" és a "műemléki" kőanyagot, e kőfaragványok kiegészítésének eltérő problematikájára célozva. A múzeumi kőfaragványok java kiállításokon szerepel, reprezentatív vagy szerény módon, mig a nem kiválasztottak raktári anyagként tárolódnak, tudományos adatként. Természetes, hogy a régész, a művészettörténész, a muzeológus és a restaurátor a szép, gazdagabban tagolt művészi faragványokkal szívesebben foglalkozik, mint egyszerűbb társaival. Pedig egy kváderkő, amelyen sértetlenül, ma is jól felismerhetően megmaradtak a szerszámnyomok, a látható és falba épített oldalakon, olyan adatokat szolgáltathat a korabeli faragástechnika és építőművészet megismerésére, amilyenekről egy gazdagon díszített baldachin vagy szobor ugyanezen korról vallani nem tud, mert más a közölni valója. Nem lehet célunk, hogy a kvádereket is helyezzük el a kőtárakban - bár r éhányuk ezt is megérdemelné -, de az úgynevezett "mazsolázó" kutatás negnthe- ziti a szintézisek létrejöttét, mert szakszerűtlen, tudománytalan. A múzeumi kőfaragványok, akár kiállításokon láthatók, akár raktárakban fekszenek, lényegében védett helyen vannak, és szinte véglegesen 8
