Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Szakál Ernő: A múzeumi és műemléki kőanyag kiegészítésének határai
múzeumi tárggyá váltak, eredeti szerkezeti, diszítö vagy használati funkciójuk dokumentumaiként. Ehhez a szerephez alkalmazkodniok kell a kiegészítéseknek is. Csak oly mértékben indokoltak, hogy az eredeti töredék vagy faragvány teljességére vagy más faragványokkal való kapcsolatára utaljanak. Itt lényeges a térbeli elhelyezés módja is, a látogató közeli nézőpontjának figyelembevételével, a világítás kiemelő effektusaival, a kiállításrendezéssel. A csoportositás mindig mesterséges, kronológiai vagy műfaji, figyelembe véve a tárgyak és a terem méretadottságait is. Egészen ellentétesek a mőemléki kőfaragványok körülményei. Ezek rendszerint épületek vagy kőemlékek alkotóelemei és díszei, funkciójuk szerint kapcsolódnak közvetlen környezetükhöz, helyhez kötöttek, az időjárás viszontagságainak kitéve. Alaposabb vizsgálatukra és tanulmányozásukra rendszerint kevesebb idő jut, erre csak egy-egy helyreállítási program ad alkalomszerű lehetőséget. A kiegészítéseknek itt még a legjelentősebb részleteknél is egy nagyobb egységhez kell alkalmazkodniok, a legtöbb esetben nézőpontunk is távolabbi, mint egy múzeumi tárgynál, ez pedig kihat a kiegészítés módszereire is. Nyilvánvaló tehát, hogy a múzeumi kőfaragványok kiegészítésének határai szükebbek, bensőségesebbek és egyedibbek, mint a műemléki kőfa- ragványoknál, ahol az összefüggések révén nem a részleteknek, hanem a nagy koncepciónak kell érvényre jutniok. Mindkét csoportban további tagozódásra vezet az, hogy mindig figyelembe vesszük a kort és a ritkasági értéket, egyértelmű indoklás nélkül megállapítva azt a tényt, hogy elveinkhez ragaszkodva is változó a döntésünk a kiegészítés halárait illetően. A XIX. század és a későbarokk kor müveivel bánunk el a legköny- nyebben, hiszen ezekből még sok van, s tudjuk azt is, hogy nem tudjuk megtartani az egész örökséget, bár mentjük, ami menthető. Más a helyzet reneszánsz emlékeinkkel, ezeknek már töredékeit is gyűjtjük és védjük, hogy átmentsük őket a jövő számára. Ahogyan visszafelé megyünk az évszázadokban, a késő- és koraközépkorba, a gótikába és romaniká- ba, mindinkább visszafogottan merül fel a hiánypótlás indokolhatósága és szükséges voltának igazolhatósága. Mindezek mellett - eddig eléggé nem hangsúlyozottan - lényeges különbségeket eredményez a kőfaragványok kőanyagának időtállósága, szilárdsága, és egyéb fizikai adottságai. Nagy általánosságban megállapíthatjuk, hogy az antik időkben és a román korban sokkal jobban megválasztották a kőanyagokat, mint a gótikában és reneszánszban, nem beszélve a barokk korról és a XIX. századról, a silány kőanyagok özönéről. Rá kell mutatnom arra is, hogy a megállapítás nem a kőzetfajtákra vonatkozik, mert minden kőzetfajtában vannak nagyon jó megtartásuak, vulgárisán úgy mondjuk, hogy egészségesek, - és vannak selejtes, és szinte menthetetlenül pusztulásra hajlamosak, betegek. Egy egészséges kőből készült faragványon a hiányok főként fizikai behatások következtében keletkeztek, az időjárás okozta felületi károsodások, a mállások másodlagosak. Egy lerombolt és széttört, szándékosan vagy gondatlanság következtében darabokra esett szobor, építészeti tagozat vagy diszítőelem - ha tartós kőből készült - aránylag egyszerűen 9
