Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

H. Sallai Mariann: Műemléki környezetben lévő képzőművészeti alkotások restaurálása

A szigorúan vett konzerváláson felül azonban a helyreállitás az esetek 90%-ában egyéb beavatkozást kíván: a hiányzó kisebb és a zavaró nagyobb hiányok tömését, ezek megkülönböztető módon történő kiretu- sálását. (A kisebb-nagyobb világos tömésfoltok retus nélkül szétesóvé, értelmetlenné és élvezhetetlenné teszik általában a képet.)

Hasonlóképpen kiégészithetók és tulajdonképpen a bemutatás fentebb említett szempontjai alapján ki is kell egészíteni azokat a részleteket, amelyeket pontosan meg lehet határozni,

A kérdés most már csak az: 1. meddig mehet el a restaurátor a kiegészítésben? 2. hol az a határ, amit átlépve az eredeti műtől eltérő, más esztétikai, történeti érték keletkezik?

Tapasztalataink alapján azt hiszem, kimondhatom, hogy minden esetben addig a pontig lehet elmenni, ahol a töredékes ábrázolás olyan értelmes - fogalmazzuk igy - "elméleti rekonstrukcióvá" válik alkalmassá, amely rekonstrukció a néző tudatában a szemlélődés közben automatikusan alakul ki.

Végeredményben tehát minden esetben eljutunk a leglényegesebb kérdéshez, a restaurálás - számunkra - sarkalatos pontjához: mit tehet hozzá a restaurálás, azaz a mi korunk, az eredeti műhöz és nem utolsó sorban, hogy milyen módon. Ezen áll vagy bukik a restaurálás sikeres, vagy sikertelen volta. Mert a hozzátételnek úgy kell készülnie, hogy felfogásában, szellemében tökéletesen alkalmazkodjék egykori alkotójának elképzeléseihez, alárendelt tudjon maradni, ne alkosson, hanem - nem találok rá jobb kifejezést - "reprodukáljon", megfelelő alázattal közelítve meg az eredeti müvet. Ez érvényes nemcsak a festészet, hanem a szobrászat alkotásaira is. Emellett a követelmény mellett azt hiszem, hogy bármennyire is szigorú előírás, de mégiscsak másodrendű követelmény, hogy a hozzátételek közelről megvizsgálva az eredetitől egyértelműen és könnyen megkülönböztethetők legyenek.

Ha végiggondoljuk újból mindazt, amit a falképrestaurálás néhány problémáját vizsgálva elmondottam és megpróbáltam rámutatni bizonyos elvi alapokra és követelményekre, úgy érzem, egyértelmű választ nehezen tudnék adni a felvetett kérdésekre. Úgy gondolom, hogy minden egyes konkrét esetben e fenti elvek tudatával és ismételt átgondolásával, valamint a műtárgy alapos ismeretével az adott helyzetnek megfelelően kell dönteni. Végeredményben pedig mindig a restaurátoron, annak átélő és alkalmazkodni tudó képességén, mértékletességén és művészi érzékén múlik a restaurálás jó eredménye,

Müemlékhelyreállitásaink során az újabb XIX-XX. századi rétegek alól a kutatás gyakran hoz napvilágra régebbi, értékesebb rétegeket. Sokszor nem is egyet, hanem egymáson lévő különböző korúakat.

A már idézett Velencei Carta - természetesen elsősorban építészeti helyreállításokra vonatkoztatva - kimondja, hogy abból az elvi álláspontból kell kiindulnunk, hogy a műemléken minden kor hozzátétele tiszteletben tartandó. Ugyanakkor mégsem tekinthetünk minden történeti réteget egyformán értékesnek, következésképpen egyformán megtartandónak. Az értékelésnél, a végső megoldás kialakításánál kétféle szempontot kell mérlegelni. Az egyik: valamely korábbi periódus bemutatása, vagy kellő érvényesítése kiván-e és milyen áldozatokat a későbbi periódusok rová-