Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Szalay Zoltán: Üvegből készült tárgyak restaurálása és konzerválása
aki tőlünk függetlenül hasonló eredményre jutott. 10 Megállapítja, hogy a n-butilmetakrilát polimer bevonatként alkalmazva kevesebb vizet engednek át, mint sok festék vagy máz, pedig egyébként a legjobb vízáteresztők közé tartozik. Kimutatták továbbá, hogy pl. a fémeknél, nem annyira a bevonóhártyák áteresztőképességének korlátozottsága, mint inkább a felület megnövekedett elektromos ellenállása késlelteti a korróziót. 4. A jó bevonatok javítják az üveg küllemét, különösen a behomályosodott, bevakult felületeknél. Mi kétféle anyagot alkalmaztunk bevonóanyagként, szilikonolajat és a n-butilmetakrilát polimert. Ezeknek vizsgáltuk elektromos tulajdonságait az üvegfelület kezelése előtt és kezelés után. Valamint kezelés előtt megmértük az üvegfelület elektromos ellenállását 24 órás párakamrás nedvesítés után és ezt megismételtük a bevonattal ellátott üvegnél is. A mérésre és az eredmények értékelésére ugyanolyan módszert alkalmaztunk, mint a tisztításnál. A táblázatból kitűnik, hogy a bevonatok jelentősen csökkentik az üvegfelület vízadszorbeáló képességét. Ez feltétlenül csökkenti az üvegfelületek korróziós veszélyét. Ugyanakkor növekszik a felületek pormegkötő képessége. Ez azzal a veszéllyel jár (a szennyeződésen kívül), hogy ismét növekszik az üvegfelület vízfelvevőképessége. Ezért igen fontos, hogy az üvegeket pormentes helyen tároljuk. Egyébként a porosodás, a kezeletlen üvegfelületekre még nagyobb veszéllyel jár, mert ezek védő bevonat nélkül, mégjobban ki vannak téve a korróziónak. Üvegek ragasztása Az üvegek aránylag megfelelő ragasztása azóta lehetséges, mióta megjelentek a jól tapadó míianyagragasztók. Régebben csak a vfzüveg, majd az acetonban oldott celluloid, vagy az un. nitrolakkok képezték az üvegragasztók választékát. Az előbbit nedvességre való rendkívüli érzékenysége rövidesen kizárta a restaurátori gyakorlatból. A nitrált cellu- lozfélék sem adtak megfelelő eredményt. Az üvegek ragasztása ma sem problémamentes. A különböző műanyagoldatok, száradás közben erősen zsugorodnak. Ennek következtében a ragasztott üvegéleken homályos réteg keletkezik az elégtelen ragasztómennyiség miatt. Ha viszont tűi sok az élek között a ragasztómennyiség, a sok darabból álló üvegeket a végén nem lehet összehozni. Adottak ebben az esetben az olyan ragasztók, melyek oldószer nélkül a helyszínen polimerizálva, hoznak létre ragasztókötést. Ezek sem nyújtanak mindig kielégítő eredményt. Ezeknek rendszerint bizonyos minimális vastagságra van szükségük a jó kötés létesítésére. Ez viszont megint azt eredményezi, hogy a sok darabból álló üvegek ragasztásához nem alkalmasak. Újabban a ciánakrilát ragasztók hódítanak, de ezekkel sem lehet tökéletes eredményt elérni. Idővel a ragasztó ereje csökken és igen sokszor homályosak a ragasztott élek. Mindkét típusnak a hátránya, hog> elvileg oldhatatlanok. Gyakorlatban azonban az epoxi és poliészter típdsú gyanták kötése dimetilformamiddal megbontható. Az igy kezelt ragasztási felületekről a gyanta nyom nélkül lemorzsolható. Az eljárás ennek ellenére nehézkes. A ciánakrilát tapadása melegvízzel elég jól bontható. 153
