Múzeumi műtárgyvédelem 4., 1977 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Szakál Ernő: A múzeumi és műemléki kőanyag kiegészítésének határai
mennyiségben meghaladja a megmaradt eredeti részek mennyiségét, a kiegészitést már az ujrakészltés kategóriájába soroljuk, s ez esetenként az indokolható másolatkészítés területére vezet át. A kiegészítés határai tehát mennyiségileg változóan jelentkeznek, kategóriákat jellemeznek azzal, hogy százalékosan és a lényeget illetően mennyi az új hozzátét a régihez, az eredetihez viszonyitva. Hogy a "mennyit" "mivel" pótoljuk a köfaragványoknál, hogy milyen anyagokat alkalmazunk, az eddig elmondottaktól függően három nagy csoportba tagolható. A kiegészítés készülhet az eredetivel azonos kőanyagból, faragott terméskőből, az eredeti anyaghoz hasonló, vagy attól eltérő kőutánzatu, különféle, öntött vagy felhordott műkövekből és kontrasztanyagokból, elsősorban műanyagok felhasználásával. A terméskőből készülő kiegészítések indokoltak lehetnek, hogyha a hiánypótlás formái, - főképp architektonikus elemeknél adott - egyértelműek, és funkcionálisak, és a műemléki helyreállitásoknál gyakran elkerülhetetlenek. A múzeumi kőfaragványok esetében azonban teljesen mellőzendők, mert az ilyen típusú hiánypótlásoknál súlyos és negativ tényező, hogy egy eredeti kőfaragvány hiányzó részét terméskővel csak akkor lehet szakszerűé» pótolni, hogyha az eredeti faragvány törésfelületét lefaragva, a pótlás csatlakoztatását kőtoldássá alakítják, lemondva a törésfelület bizonyító adatairól. A kőutánzatokkal, tehát öntéssel vagy felhordással készült kiegészítéseknél az eredeti törésfelületek megmaradnak, ez múzeumi tárgyaknál mindenképp követelmény, mert soha nem tudhatjuk, hogy a régészeti feltárások milyen teljesen elveszettnek hitt részleteket hoznak még napfényre. Egy szobortorzó hiányzó karjait, - amennyiben előkerülnének - sem az anyag, sem a méret és forma, de még a kompozíció sem igazolhatja, csupán a törésfelület pontos egybevágósága. Ezért minden törésfelületet értéke szerinti tiszteletben kell tartanunk, mert csak ennek bizonyító ereje teljesen egyértelmű. Fontos követelményünk tehát az, hogy egy eredeti törésfelülethez csatlakoztatott kiegészítés - szükség esetén - úgy legyen eltávolítható, hogy a törésfelület épségben feltárható legyen. El kell ítélnünk minden olyan hiánypótlást - elsősorban múzeumi faragványoknál -, melynek eltávolítása az eredeti részeket akár törésfelületükön is veszélyeztethetik. Minden kiegészítési céllal készülő kőutánzatnak kisebb szilárdságúnak kell lennie, mint az eredeti faragvány kőanyagának. Az úgynevezett kontrasztanyagokat soha ne építsük véglegesen össze a kőfaragványokkal. Csatlakozó felületükön ezzel minden jövőbeni beavatkozást megnehezítenénk. Az uj műanyagok bűvöletében sokan hajlamosak arra, hogy elfeledkezzenek a régebben alkalmazott anyagokról. Mérhetetlenül sokat veszí- - tenénk, hogyha a kőfaragványok kiegészítéséhez szükséges anyagok megválasztásánál teljesen kihagynék a meszes és gipszes kötőanyagokat, a kazein és a gyanta kötőanyagú tapaszokat, már gyakorlati szempontból is. Köztudott, hogy a tiszta cement kikenések sokkal több kárt okoztak kőemlékeinkben, mint a hosszabbított vagy javított habarcsok. Az ilyen mészhabarcsokat és a mész-gipszhabarcsokat mint kiegészítő anyagokat 11
