Múzeumi műtárgyvédelem 3., 1976 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Deédné Garzuly Mária: A textilrestaurálás válsága
A második munkaterületet a múzeumok restauráló műhelyei képezik, melyek között azonban igen nagy eltéréseket tapasztalhatunk. Az eltérések nem függnek ösz- sze sem a múzeumok nagyságával, sem anyagi lehetőségeikkel, sem pedig textil-gyűjteményük jelentőségével. Mindnyájan ismerünk hires múzeumokat világhirü textilkincsekkel, melyeknek "varrószobáiban" nem restaurátorok, hanem a legjobb esetben is fehérnemű-varrónők és himzőnők igyekeznek a múzeumi állomány legszükségesebb karbantartási munkáit elvégezni. Madrid, Brüsszel, Róma, Amszterdam, Nürnberg múzeumainak jól felszerelt műhelyei legfeljebb modellként jöhetnek számításba kisebb múzeumok "varrószobái" számára, melyek tevékenysége - függetlenül attól, hogy a legmodernebb, vagy csak a legszükségesebb felszereléssel dolgoznak-e - kizárólagosan a múzeumi állomány gondozására szoritkozik. A textilkincsek jelentős része templomokban, magángyűjteményekben és olyan múzeumokban található, ahol még a legszükségesebb karbantartási munkálatokat sem tudják elvégezni. Ez az a terület, ahol még ma is sok értékes objektum pusztul el, olykor a hozzá nem értés következményeképpen. Ez tulajdonképpen a harmadik munkaterület: az önállóan dolgozó restaurátor munkaköre. Itt kellene elsősorban munkába állitani képzett szakembereket s megadni nekik a folyamatos munka lehetőségét. Az első két munkaterület között kialakultak bizonyos kapcsolatok, amennyiben a modern nagy műhelyek korszerű felszerelései lehetővé teszik a tudományos eredmények alkalmazását. De a harmadik munkacsoport, amelyikre a feladat oroszlánrészének elvégzése vár, szinte áthidalhatatlan nehézségekkel küszködik. Ezek részben a textilipar fejlődési irányával függnek össze. Bár a modern tudományos fejlődés minden restaurálási technikát lényegesen befolyásol, a legdöntőbben talán éppen a textilrestaurálást érinti. Miközben ugyanis a modern tisztitó-, ragasztó- és kötőanyagok megjelenése a különböző restaurálási szakmákban a még létező és elérhető hagyományos anyagok gazdagodását jelenti, a szintetikus anyagok megjelenésével szinte egyidőben eltűnnek a textilipar hagyományos nyersanyagai. Húsz évvel ezelőtt, amikor az osztrák Műemlékvédelmi Hivatal (BDA) a hires, 1458-ből származó, 100 m^-es gurki böjti lepel (Gurker Fastentuch) restaurálását elhatározta, még működtek Ausztriában vászonszövödék, ahol a dublirozáshoz szükséges vásznat meg lehetett szövetni a megadott szálerősségben, a lánc és vetiilék eredeti beállításában. Ma már Ausztriában nem termelnek speciális célokra használható vásznat. A restaurálásokhoz főleg képrestauráláshoz szükséges vásznakat egyelőre Belgiumból importálják, de a belga vászonszövő vállalat, a szakma egyik utolsó megmaradt képviselője nem tud már szállítani vásznat minden szélességben, mert nincs már takácsa, aki a széles szövőszéken dolgozna. Meg kell hát elégednünk a gyári vásznakkal, ezt a szükségmegoldást azonban a restaurátor nyugodt lelkiismerettel nem mindig vállalhatja. Ugyanez vonatkozik minden szőttesre, ami értékes textiliák restaurálásánál használunk,elsősorban a selyemszövetekre. Hogy milyen vigasztalan ma a selyem- műhelyek helyzete, bizonyltja a lyoni Musée Historique des Tissus levele: "...Itt Lyonban még két selyematelier dolgozik, amelyek múltja a 18. századba nyúlik vissza. A legkülönlegesebb selyemszövetek készülnek itt, még a 18. századi eredeti minták szerint ... A krizis azonban olyan fenyegető méreteket ölt, hogy a két 69
