Múzeumi műtárgyvédelem 3., 1976 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Lente István: A falképrestaurálás művészi kérdései

ti környezetből való kiszakitás esztétikailag káros, nem beszélve azokról a veszélyekről, amit maga a művelet előidézhet. A leginkább megfelelőnek a levételnek az a módja látszik, ami a falkép és a falazat kapcsolatát szünteti csak meg, de a képet eredeti környezetébe helyezi visszaAzonban ez sem teljesen megnyugtató megoldás, és csakis belső térben alkalmazható. A közvetlenül a kőfalazatra festett középkori falképeink levételére gondolni sem lehet. Itt csak egyetlen járható ut van: a falképet hordozó falazatot kell megfelelően szigetelni környezetétől.

Ennek műszaki megoldására, a lehetőségek vizsgálatára az eddiginél sokkal több figyelmet kell szentelni.

Az esztétikai szempontok a legélesebben a hiányok megítélésénél és kezelésénél merülnek fel. A falképeken mutatkozó hiányok igen sokfélék lehetnek. Eredhetnek természeti tényezőktől, emberi beavatkozástól, szándékos rongálástól. A kár, amit a falképek esztétikai megjelenésében okoznak, függ méretüktől, mennyiségüktől, a képen belüli elhelyezkedésüktől, eredetüktől és attól, hogy milyen lényeges részeket érintenek, mennyire akadályozzák a kompozíció és a rajzi összefüggések értelmezését. A különféle jellegű hiányokat általában egymás mellett találjuk u- gyanazon a művön. Attól függően, hogy milyen mértékben zavarják a kép értelmezhetőségét, Marijnissenl/ a hiányokat a következőképpen osztályozza:

1. A tisztán körülhatárolt hiány könnyen kiegészíthető, a képi összefüggés alapján biztonsággal megállapítható, hogy mit ábrázolt a hiányzó rész.

2. A hiány, bár körülhatárolt, úgy szakítja meg a kép összefüggését, hogy kritikai értelmezéshez kell folyamodni.

3. A szétszórt és rosszul körülhatárolt hiányok ellenére a kép felismerhető, de az értelmezést a hiányok erősen zavarják.

4. A szétszórt és rosszul körülhatárolt hiányok sokhelyütt felismei'hetetlenné teszik az összképet. A kép rekonstrukciója nagy fantáziát kíván.

5. A hiányok olyan kiterjedtek, hogy a kép bármiféle helyreállítása önkényes.

E csoportosításból kitűnik, hogy az első esetet kivéve a kiegészítések sohasem lehetnek egyértelműek, mindig létezik párhuzamosan más megoldás is. Tehát a kiegészítést csak úgy foghatjuk fel, mint egyféle javaslatot, egyféle értelmezési lehetőséget. Ezáltal elmosódik a határ a retus és a rekonstrukció szokásos értelmezése között. Valódi rekonstrukcióról csak akkor beszélhetünk, ha a kép lényeges része hiányzik, és viszonylag nagyobb kiterjedésű. Retusnak nevezzük a kisebb hiányok kiegészítését attól függetlenül, hogy a hiány tartalmát mennyire nehéz értelmezni. A retus tágabb értelmezését valószínűleg sokan vitatják majd, azonban - mint a későbbiekben látni fogjuk- a kiegészítés szükségességét nem elsősorban az értelmezés lehetősége dönti el.

A retusnak sokféle módszere alakult ki az idők folyamán. Az utánzó retus, arra törekszik, hogy a lehető legjobban beilleszkedjék az eredeti környezetbe, minél jobban utánozza az eredetit. Az utánzó retus néha nemcsak színében, tónusában, faktúrájában, öregedési tüneteiben, hanem szerkezeti felépítésében is hiven próbálja másolni az eredeti festékréteget.

17