Múzeumi műtárgyvédelem 3., 1976 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Lente István: A falképrestaurálás művészi kérdései
Leginkább olajfestményeken alkalmazzák, ha a hiány jól körülhatárolt, s a környező eredeti festékréteg sértetlen. Falképeken a felület majdnem mindig kissé kopott, igy a retusnak a kevésbé intakt környezetbe való beilleszkedése nehezebben valósítható meg. A nagyméretű barokk vagy újabb díszítőfestések kiegészítésénél viszont sokszor éppen e módszer alkalmas a művészi karakter megőrzésére. Az utánzó retussal szembeni bizalmatlanság oka főleg az, hogy a dokumentáció nem terjedhet ki minden részletre, s a régi és uj részek megkülönböztetése a szakembereknek is problémát okoz. A történeti szemlélet fejlődésével párhuzamosan alakultak ki azok a módszerek, melyeket összefoglalóan megkülönböztethetőnek nevezünk. Fontosabb változatai a következők: 1. Készülhet a kiegészítés semleges tónusban. A hiányokat nem a környező színekhez igazodva, hanem semleges, többnyire szürkés tónussal fedjük be. E megoldás azonban ritkán alkalmazható. Semleges szin voltaképpen nincs, a szinek egymással kölcsönhatásban vannak, s ami áz egyik helyen jó, az másutt teljesen alkalmatlan. Ezért csak a halvány, kontrasztok nélküli falfestményeken alkalmazható, hogy egy többé-kevésbé tönkrement kép kellemetlen hatását megjavítsa, vagy éppen egy nagyon intakt kép kevés hiányát kitöltse. A kiegészítés készülhet a festékréteggel egy síkban, vagy kicsit mélyebben is. E módszer továbbfejlesztése a didaktikus rajzi kiegészítés is. 2. Kiegészítés világosabb színekkel. Helyreáll a kép modellálása és rajza, de minden kissé világosabb színekben. Akkor alkalmazható, ha kevés, viszonylag nagyméretű, de jól körülhatárolt hiány van. Kétséges, hogy a halványabb foltok lágy karaktere nem módositja-e a kép jellegét. 3. Megvalósítható az utánzó retus némi szintkülönbséggel, hogy megkülönböztet- hetővé váljék. A szélek árnyékvetése azonban kellemetlen hatást kelt, és magára vonzza a tekintetet. Az első két esetben, melyeket didaktikus megoldásnak nevezhetjük, a restaurált képek művészi összképe nem javul kielégítően. Ezek a megoldások arra alkalmasak, hogy esztétikusabb megjelenést adjanak a töredékes műnek, és hogy a kompoziciós és rajzi összefüggések értelmezését elősegítsék. A harmadik megoldás hibája, hogy bármilyen kicsi legyen a szintkülönbség» az két különböző kép érzetét kelti, és igy a szemlélőben zavart okoz. A didaktikus megoldások csak szerencsés esetben vezetnek a művészi összkép javulásához, szándékuk ellenére hangsúlyossá válnak, a művészi élmény létrejöttét általában nem segítik. A megkülönböztethető retus legfontosabb módszere, amit vonalkázásnak nevezünk, jól megkülönböztethető, s egyidejűleg teljesen harmonizáló és beilleszkedő is lehet. Az eljárást Olaszországban dolgozták ki, és gyökerei a középkori temperafestészetig nyúlnak vissza. Nálunk a kisebb-nagyobb függőleges vonalkákból álló retus terjedt el, és ma már középkori táblaképeink, festett faszobraink és falképeink retusálására majdnem kizárólag ezt használjuk. De újabb kori falképeinken is egyre inkább igy dolgozunk. Nagy előnye, hogy egyszerre lehet alakítani szint, rajzot és faktúra hatást. Ha a körülötte lévő eredeti felület nem egészen intakt, könnyen abbahagyható azon a fokon, ahol a legjobban beilleszkedik a 18