Múzeumi műtárgyvédelem 2., 1975 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)
Hervay Istvánné: A Bécsi úti páncéltöredékek restaurálása
Páncéltöredékek III. A páncéltöredékek konzerválásának munkameneté A páncéltöredékek az 1970. évi restaurátor továbbképző tanfolyam alkalmával kerültek a kezembe, mint a Budapesti Törté neti Muzeum régészeti osztályának rémai kori leletei, mint aiCKur gondoltuk, ládika töredékeiként. A rajtuk lévő vastag agyagos földréteg elszineződései, és helyenként látható formája engedtek erre következtetni. A páncéltöredékeket először desztillált vizbe tettem, és közben állandó figyelés mellett eltávolitottam róla a fölösleges agyagos-földes szennyeződést. Ezt követően, meleg 15 /»-os nátrium-hexametafosz- fátos (Ka^PgO^g) oldatba helyeztem, amelybe felületaktiválóként 2 $-nyi zsiralkohol-szulfátot tettem. A nátrium-hexametafoszfát 80-90°C-on gyakori kefél- getés mellett sok rézvegyületet visz oldatba, de elsősorban a meszes szennyeződéseket távolitja el. A vasat nem támadja meg. Szerepe az, hogy az ásványi sókat feloldva láthatóvá tegye a tárgy eredeti felületét. Ekkor vált bizonyossá, hogy a lelettöredékek nem ládika, hanem római katonai páncélzatnak a részei, mert a felület egyik oldalán jól látható barkanyomok (bőrnyomok) mutatkoztak (II,tábla, 5. kép). Ez annak bizonyitéka, hogy a rézlemezeket bőrre erősítették rá, amely a római kori pikkelypáncél (lorica squamata) egyik jellemzője. A földtől megtisztított töredékek szerves részeit, a bőrnyomatokat a Calaton CA nevű alkoholban oldódó nylonnal bevontam, hogy a fémrész kezelése közben ne rongálódjanak. Miután a nátrium-hexametafoszfátos kezeléssel szemben a vörös rézoxid és réz(l klorid ellenálló- 78
