Állami gimnázium, Munkács, 1915

51 vize zug«, csak lélekben vagyunk a végtelen orosz hósívatagban, Albánia bércei között, Doberdó vérfestette szikláin; de szivünk hö imája elkíséri hős véreinket a hadak utjain, s várjuk, egyre várjuk a »győzelmünk glóriáját, a galambszárnyu békét.« . . . Mindenható Isten »áldd meg ágyúink méhét, hogy foganjon meg benne e kétségbeesett, fegyverben, vasban nyögő világ szabad sága!« Miként eddig imádkoztunk Hozzád, oh Uram, hogy áldd meg az édes, halkan permetező tavaszi esőt, mely a »szomjtól pihegő« vetéseket felüdíti, ugy esdünk most Szined előtt: áldd meg golyóink zuhogó acélzáporát, hogy a bün, árulás és az orgyilkosság »vérszomjtól lihegő vetését jégförgeteg gyanánt söpörje el!« ... .. . Amint eddig esedeztünk Hozzád, hogy küld le meleg szellődet, mely felszárítja a virágokról az esőcseppet, ugy kérünk most: küldd le vigyasztalásod enyhe szellőjének lágy fuvalmát, hogy felszárítsa az özvegyek és árvák könnypatakjait... . . .. Miként eddig esengtünk Hozzád, hogy küldd le forró nyári napod gazdag termést igérő sugarát, ugy könyörgünk most: küldd le isteni igazságod, hogy érlelje meg az áldott béke kenyéradó arany kalászát!... . . . Tekints körül, óh Uram, felhöablakaidból az egész földön. Mindenütt a háború rémei járnak. Gyilkos fegyverek éle csillog a rügyfakasztó napsugárban. Mindenütt trombita harsog, s fülsiketítőén dörög az ágyuk rettenetes hangversenye. Vérbe hanyatlik alá a nap, s véres tusára tekint le a hold.... S a lángoló halál torkában ott küzdenek, ott harcolnak ott rohannak előre »át drótsövényen,« »irdatlan erdőkön, vad lápokon át« hős véreink, a magyar katonák! — Fegyvereink tüzét, szuronyaik fényét, kardjaik villámát, repitsd át diadallal a gyűlölet minden poklain keresztül!... ... Isten áldd meg a magyart!!! 7. „Kárpáti-nap." Felolvasta a főgimnázium ifjúsági ünnepén 1916. május 1-én dr. Mohai Lajos tanár. Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség! Tekintetes Tanári Kar! Kedves Ifjúság! Annyit beszéltünk már a háborúról, annyit magasztaltuk annak hőseit, annyiszor méltattuk a dicső küzdelmek helyét, idejét, s anynyiszor emlegettük a csaták borzalmait, hogy szinte nincs már szavunk, mikor épen azokért, azok számára akarjuk a »jóság, áldozás, szeretet ünnepét« szentelni, kik közülünk a »legfájdalmasabb részét viselték el a háború okozta rettentő szenvedéseknek«: mikor épen a feldúlt kárpáti falvak hajléktalanai érdekében akarjuk kérő szavunkat felemelni! Az iskolát hívjuk segítségül e nehéz helyzetben és május 1-én, »a virágnyilás poétikus napján« minden iskolában, »a nagyvárosok aranykupolás, palotaszerü középiskoláiban csak ugy, mint a puszta földszagú tanyai helyiségeiben, vagy a havasok közé rejtett, elfelejtett talvak elemi iskoláinak földhöz ragadt, szegényes vityillóiban, — tehát a kultura összes hajlékaiban« — egyszerre megszólal mindenütt d. e. 10 órakor a csengő, hogy a történelem múzsája vonuljon be ugyanazon egy pillanatra az iskolákba, s szóljon helyettünk, a mi ajkunkról az ő komoly, egyszerű, tanulságos szavaival, hogy hát mit is jelentenek nekünk a Kárpátok? ...