Állami gimnázium, Munkács, 1915

52 A Kárpátok szent bérce a történeti idők kezdete óta mindig természetes, védbástyája volt ez országnak — kezdve dicső Árpádházi királyainktól — a ránk törni akaró kiilellenség ellen, de jelentősége soha eddig akkora nem volt, oly magas fokra nem emelkedett, mint e most duló világháborúban! Mert amig a Kárpátok jelentősége csak áthághatatlanságuk tényébén összpontosult, addig az csak bizonyos élettelen, holt erőt, kötött energiát jelentett, ami ránk nézve csak szerencse volt, de nem dicsőség. Mióta azonban ez a természeti, szunnyadó, mondhatnám tehetetlenségi őserő: élő, eleven, rugalmas, ellenálló erővé varázsolódott át hős védői legyőzhetetlen, ellenállhatatlan karjában: a Kárpátok jelentősége nem marad már többé vakszerencse, hanem világrengető fontosságú ténnyé, világraszóló dicsőséggé magasztosul, amire örökké büszkék lehetünk, annyival is inkább, mert ha e küzdelmekben a Kárpátok kapuja kifordul sarkaiból, vele nyilik meg nemcsak Budapest, de Bécs, Berlin zára is, s veszik el a mi drágán szerzett s védett szabadságunkkal, fiatal, de a legszebb reményekre jogositó kultúránkkal együtt: a hatalmas, imponáló germán önállóság, s a legkomolyabb, legszilárdabb alapokra épitett, igazi nyugati, egész Európát tápláló, dajkáló germán kultura is ! A magyar hősiesség, önfeláldozás, szívósság, kitartás, bizalom, ellenálló erő, az emberfeletti megpróbáltatásokat, szenvedéseket, eltűrő, lebiró, törhetetlen és végtil diadalmas lélek e csodálatos megnyilvánulása, teljesítménye örökre bámult fegyverténye lesz a világtörténelemnek, örökre követendő eszményképe a világ minden nemzetének! Ha IV. Bélát joggal nevezzük az ország második honalapitójának, akkor a Kárpátok honvédéit méltán nevezhetjük e hon harmadik megalapítóinak, visszafoglalóinak, megtartóinak, mert hiszen hazát nem annyira hódítani, mint inkább megtartani nehéz! Annak idején őseink a Kárpátok gerincéről lezudulva jöttek be ez országba, elsöpörve maguk elöl mint ellenállhatatlan fergeteg minden akadályt, birtokukba ejtve ez uj, ismeretlen, áldott Kánaánt; mostani hőseinknek évezredes tűzhelyeiket odahagyva kellett a hazából ki, annak égbenyúló határbérceire felhatolniok, hogy a fenyegetett haza végvárának hófedte bástyafokáról lökjék vissza, le "az ásitó, tátongó mélységekbe az oda feltolakodni merészelt ellenséget! És jöttek fel a hősök — köztük nem egynek közülünk apja, testvére, atyafia, vére — örömmel, lelkesedéssel, az Alföld virágos, kalászos mezőiről, Dunántul dalos dombjairól, Erdély regélő bérceiről, a Felföld szabad levegőt lehelő fensikjárói, s mentek valamenynyien a fényből, napsugárból, boldogságból, meleg családi fészekből a Kárpátok zord fenségii, dermesztő régióiba, az örök hó, jég hazájába, hol csak honszerelemtől égő szivük melege, az elhagyott otthon után lobogó vágyuk tüze óvta meg őket a csonttá fagyasztó, süvöltő északi szél hidegétől, s adta kezükbe a nekibusult harag, jogos felháborodás, igazságos bosszú ama félelmes szuronyát, melyíyel a betörő oroszok temetőjévé, egyetlen óriás sírjává avatták a Kárpátok keserves szakadékait, amikor már azok a hegylánc gerincén átszökve annak déli lejtőin voltak, hogv onnan az Alföld igéretföldje felé vessék vágyó pillantásukat! A maroknyi honvédcsapat legendáshírű altábornagyának, Szurmay Sándornak, e diadalmas titánnak, e tipikusan magyar katonai lángelmének vezérlete alatt az ötszörösen túlnyomó erővel betóduló