Állami gimnázium, Munkács, 1915

49 dolatok tömegében kell eligazodnom. Csak az a jó, hogy ma, mélyen tisztelt ünneplő közönség, épen ugy mint én, mindenki a mult dicsőségéről álmodik és a jelen csodás eseményeit figyeli: A duló csaták eredményét várva a nagy Hunyadyra gondolunk, cle az újnak nevét a Hőfer jelentéseiben keressük. A magyar ezredek önfeláldozásáról olvasva, az uj névtelen Dugonicsok jutnak az eszünkbe, akik ma is gondolkozás nélkül halnak meg egy szent eszméért. S mikor a diák-katonák vitézi tettein lelkesedünk, akik ma meghalnak a márciusi hagyományokért, az öreg diákok jutnak eszünkbe, akik azokat megteremtették. Igazán nem tudom, mélyen tisztelt ünneplő közönség, hogy ki volt hát nagyobb? Az a honvéd-e, akinek Vácnál veszett el a lába, vagy az a magyar baka, aki ma az ágyuk pergő tüzében is szilárdan állja a tízszeres ellenség rettenetes rohamát? A spártai anya-e, aki a fiát adta oda, — a karthagói nő, a ki a haját is a haza oltárára tette le, vagy az a magyar anya és feleség, aki utolsó fia után immár ötven éves urától is panasz nélkül búcsúzott el — talán örökre! íme, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, én ugy látom, hogy nem csak én nem vagyok a hősiességnek ezen uj méreteivel tisztában, de a történetírás Múzsája is zavarban lesz, ha a mult dicsőséges eseményeihez ezen ujabb fejezeteket kell majd hozzáfűznie. S mindez azért van igy, mert az az ifjúság, mely megkezdte a háborút, s az az öreg gárda, mely nemsokára meg fogja nyerni, egyaránt a múltnak szeretetén nőtt fel, s a jelen kötelességtudását a jövő feladatainak helyes ismeretét vitte magával a küzdelembe — itthonról: az iskolából. De a mi fiaink is ugyanezen eszmék szolgálatában nevelkednek, s mint a mai hazafias ünnepség is bizonyítja, a mult dicsőségének áldozva — gyűjtik magukban azt a lelki municiót, amely nemsokára a jelenben reájuk váró kötelességek teljesítésére, s a jövő feladatainak megoldására fogja képessé tenni őket. Fogadjuk azért azt, amit nyújtanak szívesen. Ne a fülünkkel, hanem a szivünkkel élvezzük azt, amit előadnak. Ne a szerepük tökéletességét nézzük, hanem a szemüket, amelyben a hazaszeretetnek és lelkesedésnek kiolthatatlan lángja lobog. Hiszen egy rózsánál sem a görbe szárában és a szabálytalan leveleiben, hanem a rózsa szépségében és illatában gyönyörködünk. S vájjon ma ez a derék ifjúság nem a nemzet legféltettebb rózsáskertje-e, melyből bizony nemsokára a halál szakítja le rideg kezével a legszebb virágokat ! ? . .. Ilyen gondolatokkal foglalkoztam, mialatt készülődéseiket végignéztem, s ilyen érzelmek hatása alatt mondok most Önöknek, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim a tanári kar és a tanulóifjúság nevében hálás köszönetet azért, hogy e hazafias ünnepélyen megjelenni szivesek voltak, s egyúttal az ünnepélyt megnyitom. 6. Ünnepi beszéd. Az ifjúság márc. 15-iki Ünnepélyén elmondotta Kemechey Ldssló VIII. o. t. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! . . . 1848! Csodálatos évszám! »Tündérálmokat megvalósító év!« A vén Európa újjászületésének esztendeje!... ... Március Idusa! Ekkor bontotta ki szárnyát e bűbájos év