Állami gimnázium, Munkács, 1915

50 hullása, sebesültek jajgatása, haldoklók nyögése, s a természet és az emberi ész minden akadálya, pokla sem gátolhatta meg őket abban, hogy megállják helyöket ott és ugy, ahogy kívánta a haza. — A haza!... Mily szent, mily csodás erejű szó ez most, Istenem, s mi volt ezelőtt? Szó csupán, üres fogalom, melyből mindenki hasznot akart húzni, de érte élni, javára lenni, bizony nagyon kevés. És most, ó hányan lettek már e szent szó áldozataivá, hányan festették pirosra kiömlő vérükkel a rettenetes csataterületet, hányan lettek özvegyei és árvái és hányan térdelnek véres könnyeket sirva apa, fiu, hitves egyszerű sírhalma felé. De hány oly sir van, mely messze elérhetetlen távolságban fekszik az édes hazai földtől, ezeket pedig nem keresheti fel az a szerető anya, vagy hü feleség. Óh, pedig hány vérző szivnél hatna gyógyító irként sajgó sebeire, ha a kedves hantok felé omolva kérhetné a mindenható irgalmát az ott porló hős dicső hamvaira! S mintha ezt a nagy fájdalmat átérezné maga a természet is akkor, midőn a majdan elkövetkező tavasz az ébredő természet minden erejének szines pompájával fogja beborítani azokat a halmokat, melyeknek lakói kiömlö vérükkel irták neveiket a háború történet könyveinek érclapjaira. Most tehát mi, kik e néma hantok körül járunk, rójjuk le hős lakóikkal, a zugó viharként tomboló nagy háború szent martyrjaival szemben a hála és a méltán megérdemelt hazafiúi kegyelet adóját. Boruljunk le felvirágzott sírjaikra áhítatos imával ajkainkon: Isten! magyarok Istene! Ki vigyázó szemmel kisérted nemzeted élet-halál küzdelmeit, ki a kérlelhetetlen sorsnak fenyegető veszélyeit mindig elhárítottad fejünk felöl, add, hogy e nagy halottak majdan trónusod mellől tekinthessenek igaz ügyünknek vérük hullatásával kivívott teljes diadalára ! 5. Mult és jelen. (Megnyitó.) Az ifjúság raárc. 15-iki ünnepélyen mondotta dr. Tdrcsy Károly tanár. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Ma ugy benne élünk & jelen-ben, hogy egy percre sem feledhetjük a multat. S azért — ha festő lennék, most egy nagy csataképet festettem volna, amelyen — szivükben a szabadság érzésével, ajkukon a haza szent nevével magyar huszárok indulnak rohamra a Rákóczi induló ismert hangjai mellett; — ha szobrász volnék, a Kárpátok hóviharában őrt álló magyar bakát faragtam volna, akit csak a szivében élő hazaszeretet tüze mentett meg a megfagyástól; — ha pedig értenék a zenéhez, egy harci indulót komponáltam volna ez alkalomra, amelynek akkordjaiba az ezer esztendőnek minden bánatát, minden szenvedését és örömét beleszőttem volna, hogy hallatára megdobbanjon a sziv és megfeszüljön az izom minden magyar emberben, aki még él a Kárpátokon kivül és belül; s akkor most könnyű volna a szerepem Önök előtt, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert akár a festményre néznének, akár a szoborra tekintenének, akár a zene harci zaját hallanák, mindenképen a múltnak dicsőségén lelkesednének és a jelenre gondolnának. így azonban a nyelv szegénysége, s az én beszédem gyarlósága mellett szinte zavarba vagyok, mikor a lelkembe toluló gon-