Állami gimnázium, Munkács, 1915

25 hogy kipótolhatnák iskolai képzettségüket, mert magunknak könvnyebb helyzetet teremthetnének; ilyen körülmények között érthető tehát. ha az I. osztályban az elmondottak dacára is inkább emelkedett, mint esett a tanulók száma. Ennek oka az is, hogy sok szülő tavaly a menekülés miatt elhalasztotta fia gimnáziumi tanulmányainak megkezdését. Itt inkább csak az a baj, hogy a csonka tanév miatt ezek kevés alappal jöttek fel a gimnáziumba, s ezért létszámuk a felsőbb osztályokban rohamosan apadni fog. A felsőbb osztályok létszámának csökkenését az általános okokon kivül a bevonulások is nagyban elősegítették: A VIII. o. pl. egészen 16-ra apadt le, s majdnem ilyen lesz ez a jövő esztendőben is, mert a ma aránylag népes VII. osztálynak V.s-a immár bevonult. Javulásról, normális viszonyokról természetesen szó sem lehet mindaddig, amig háború van, mig a fegyverek munkája tart. S mindaddig a mulasztások pótlására sem gondolhatunk, mert minden időnket, minden energiánkat lekötik a jelen gondjai, a háborús kötelességek és feladatok, melyeknek igyekszünk minden tekintetben megfelelni. Ilyen elsőrangú kötelessége pl. minden intézetnek az, hogy annaleseiben elesett és hősiesen küzdő tanítványainak emlékét megörökítse. Tavaly mi ezt elsőnek indítványoztuk és Értesítőnkben már meg is kíséreltük — itju és öreg — tanítványainknak vitézi tetteit »gyöngyös koszorúba« fonni, ez idén pedig már némi gyakorlattal folytatjuk tovább abban a reményben, hogy jövőre békés viszonyok közt már teljessé tehetjük és befejezhetjük. A tanítványok egy része még vitézül állja és folytatja küzdelmét az ellenséggel, többen azonban, minthogy győzelem nincs veszteség nélkül, ismét kidőltek a sorból, s ott haltak hősi halált, ott alusszák már dicső álmukat az idegen meghódított országrészek földjén. Azokat az aggódó szeretet hangján soroljuk el, ezeket a hősöknek, a halhatatlanoknak kijáró kegyelet és emlékezés fájó részvétével parentáljuk el; szivünkben azzal a szent fogadalommal, hogy már a béke eísö napjait arra fogjuk felhasználni, hogy az intézet falában diszes emléktáblába vésve is megörökítsük emléküket. Hiszen az uj generációk ugy fognak ezekhez a szent eszmévé finomult nevekhez járulni, mint Mózes a csipkebokorhoz: megoldott saruval, s innen fognak erőt, hitet, bizalmat, lelkesedést meríteni az uj küzdelemre, a haza még forróbb szeretetére. Azután meg el fogjuk vinni ifjúságiinkat azokhoz a gránátturta i szorosokhoz, megyéink és országunk határaihoz, hol az eszme, az idealismus aratott" diadalt a durva önzésen, — ahol a legjobbjaink hullottak el a hosszú harc alatt: a nemzetnek, a jövő generációknak boldogságáért, megváltásáért. El fogunk oda zarándokolni minden ősszel és minden tavasszal mi és minden magyar, mint a mohamedánok a szent kába kőhöz, hogy könnyeinkkel áztassuk, virágainkkal koszorúzzuk meg e sírokat és áldó imádság mellett mondjuk el szent neveit szabadságunk legújabb vértanúinak. El fogunk menni, ha majd béke lesz, ha majd befejeződik ez az uj véres honfoglalás. Addig nem tehetünk egyebet, minthogy a napnak minden órájában buzgó imánkat küldjük az ég felé, kérve