Állami gimnázium, Munkács, 1913

77 a mikor már teljes pompájában kibontakozott a láthatáron hazánk büszkesége, a Kárpátok hókoronás királya: a Tátra. Nem ilyen gyenge toll való azon hatás festésére, melyet az égbetörő sziklakolossus a Teremtő nagyságának eme borzalmasan fenséges oltára, a szemlélőben kelt. A Szalóki csúcs sziklafejére glóriát fon a foszladozó felhő, mig a Lomnici és Ferenc József csúcsok tul a felhőkön vakítóan verik vissza a reggeli nap sugarait. A hóval és jéggel telt szakadékokat titokzatosan takarja el a ködlepel, s az egész panorámát haragos zöld szinnel koszorúzza a gyógyulást lehelő fenyőrengeteg. Bizony Petőfi innen aligha irta volna az Alföldet dicsőítő versét, mert e táj csodásan lebilincselő hatásával ö sem tudott volna megbirkózni. Egyelőre azonban mai utunknak még sem a Tátra volt a célja. Hanem Poprádról »létrásszekereken« indultunk a Dobsinai jégbarlanghoz. A regényes Virág-völgyben egymásután hagytuk magunk megett a falvakat. A kis apróságok, az élelmes rajkók ez alatt egész kabarét rögtönöztek s a legkülömbözőbb ürügyek alatt igyekeztek kicsikarni egy pár krajcárt. így a négy órai ut igen kellemesen telt el. Az, a mit a jégbarlangban láttunk, minden képzeletünket felülmulta. A pólusi vidék jégmezőire képzeltük magunkat, mikor a mérhetetlen tömegű jégbevágott lépcsőkön a tátongó szakadékba, a feneketlen »pokol« szájáig leereszkedtünk. Láttuk magnézium lángban a ragyogó hókristályok változatos alakulásait, melyek, mint a csiszolt gyémánt diadém fénylenek a barlang boltozatos tetején. A virágokkal diszitett asztalok körül, a pompás rizike gombás ebédet fogyasztva, egyhangúlag konstatáltuk, hogy a mai nap megérte a fáradtságot. Szitáló esőben, de pontosan érkeztünk vissza Poprádra, honnan a villamos Széplakra röpített. Ez a hely volt a mai napnak utolsó állomása, egyszersmind kétnapos tátrai túránk központja. Fejedelmi vacsorával és pompás ágyakkal vártak bennünket. Mindkettő hálás barátokra talált. Azért reggel senkit sem kellett serkenteni. Mindenki sietett látni a halomszámra vett tátrai képes lapok eredetijeit. Bár az irigy köd féltékenyen takargatta a csúcsokat és elzárta a kilátást, a völgyek szépségeinek élvezetében nem zavart bennünket. Regényes szép séta-ut kanyargásait követve, ó és uj Tátrafüred imponzáns villasorai közt értünk fel siklón a »Tarajkára« s a Szilágyi Dezső emlékére épült kilátótoronyból néztük az alattunk kavargó felhötömegeket, mely látvány nagyszerűségét csak fokozta az óriás vizesés messzehangzó zuhogása. Hazánknak e méreteiben s nemében páratlan természeti szépségét közvetlen közelből is volt alkalmunk megcsodálni, ahol a bámulat és csodálkozás felkiáltásaiba belevegyült egy pár leendő mérnök sóhaja is a mérhetetlen energia veszteség miatt, mellyel e zuhanó víztömeg évszázadok óta ostromolja az érckeménységü gránit szikla hasadékot. Az Öt tó felé tett hosszabb séta után a »Zerge szálló« tipikus tiroli zsánerű terraszán várt a pompás ebéd. Társaságunk kiváló étvágyát, mely előtt kalapot emelhetett bárki, a jó levegő, a sok járkálás és a kiszolgáló kisasszonyok veszélyes csinossága a végletekig fokozták, ugy hogy egyeseknek minden megerőltetés nélkül sikerült a turósrétes evésben felállított rekordot megdönteni. Kényelmes tempóban vonultunk vissza délután gyalog Széplakra. Tátrai tartózkodásunk főhadiszállásán, Széplakon oly kitüntető szives figyelemben volt részünk, melyet e helyen eléggé megköszönni nem is