Állami gimnázium, Munkács, 1905

13 képe rajzolódik ki a fejlődő gyermek előtt, a ki azelőtt talán csak szülőföldje határait ismerte. Bár nem lesz a gyermek többé oly ártatlan, mint midőn az édes szülői ház szerető gondja alól idegen kezekbe került, bár talán még a gyermeki szeretet szent tüze is megoszlik kissé a társas életben, azért ne féltse a sziilő gyermekét azoktól a hibáktól, azoktól a szükséges rossz szokásoktól, melyeket az internátusban sajátit el, mert azok erkölcse és jelleme épségben tartása mellett az életrevalóságot fogják benne táplálni. De azért ne vegye le a szülő gondját gyermekéről, ne bizzon mindent az idegen kezekre; kövesse a legnagyobb gonddal és figyelemmel fia erkölcsi és érzelem világát; kételyeiben bizalommal és jóindulattal forduljon a nevelőkhöz felvilágosításért és alkalmas tanácsért. — S ha nem lesz nagyon hízelgő a válasz, ne az intézetet és a tanárt okolja, hanem azon meggyőződésben, hogy az intézet már hiúságból is a legjobb útra akarja téríteni növendékeit, velük együttesen oda igyekezzék hatni, hogy a jelentkező hibákat helyesen felismerve minél előbb eltávolítsák. — A csemetét is ápoljuk gonddal és szakértelemmel. Legyen a szülő a gond, a nevelő a szakértelem. — E kettő együttes működésének csak kedvező eredménye lehet. 4. Az internátusban a növendékek sokasága miatt nem történhetik a nevelés az „egyéniség" szerint, nem alkalmazkodhatik az egyes fiuk egyéni természetéhez és kiváló tehetségeihez, ami pedig sokszor a fiu fejlődő jó hajlamait elölheti vagy helytelen irányban terelheti. Az ily ellenvetés az „egyéni nevelés" túlzásából keletkezhetik csak. — A társadalom a tudomány és műveltség tekintetében bizonyos általános követelményekkel lép fel, melyekhez mindenkinek alkalmazkodnia kell, akár megfelel az egyéniségének, akár nem. — A gyakorlati nevelés tekintetbe veszi az egyéniséget, de nem egyedül. — A magánházaknál és a szülőknél is ritka eset az, mikor a nevelés valósággal „egyéni", a legtöbbször nem egyéb, mint a gyermekhez fűzött alaptalan remények és képzelődésekből szőtt, de nem létező lelki tehetségesek „erőszakolása". — Hány gyermeket sodor épen az ily félreismerés egész egyéniségével ellenkező életpályára. Ez pedig leginkább ott eshetik meg, a hol már a fiatal kortól kezdve bizonyos irányban és bizonyos állásra irányul a nevelés. Az intézet maga nem nevei egy állásra sem, csak az életre, de mindenkit saját természetének megfelelőleg. A félénket bátorítja, a bátort és vakmerőt előre figyelmezteti a jövő veszélyeire és hevességükkel előidézhető kellemetlen összeütközésekre; a hiút és képzelődőt az élet komoly követelményeivel ismerteti meg; a túlságosan ambiciózus ifjakat a megerőltetésből és csalódásból származható testi és lelki visszahatás káros következményeire figyelmezteti; a gyenge tehetségűt szórakozás idején is komolyan foglalkoztatja, mig a tehetséges ifjaknak megengedi, hogy a komoly tanulási idő alatt is hajlamaik és tehetségeiknek megfelelőleg foglalkozzanak. Mindenkinél igyekszik a valósággal létező tehetségeket kifejteni vagy legalább is felhívja a szülők figyelmét rá, ha azok fejlesztése hatáskörén kívül esik. — Az intézetnek sem a tehetségek letagadása, sem a nem létezők feltalálása nem lehet érdeke s igy tárgyilagosságában bátran megbizhatik a szülő.