Állami gimnázium, Munkács, 1903

9 Quintilianus is megengedi ugyan, hogy eddig még senki sem érte el e fokot, sem Cicero, sem Demosthenes, de azért lényege szerint nem elérhetetlen, sőt optimizmusában azt vallja, hogy olyan időben élnek, hogy ez ideált könnyen megvalósíthatják. »A régiség annyi tanítóval, annyi eszményképpel látott el bennünket, hogy a mostaninál szerencsésebb korszakban, melynek felvilágosítására a lefolyt századok annyi előkészületet tettek, nem is születhettünk.« (XII. 11. 12.) Ennek a mondásnak gyakorlati értékét nagyon leszállítja ugyan az a tudásunk, hogy a császárok, kivált Domitianus idején szó sem lehetett arról, hogy a szónoklat a maga erejében érvényesülhessen. Az ő orator perfectusa meghaladott alak a császárkor fülledt légkörében, már csak finom üvegházi növénynek mondhatjuk, mely bámult ékességére szolgálhatott az ő szükkörü iskolájának, de a közélet éltető szabadságának hiányával a leggyengébb szélfuvás is elsöpörte, elsodorta volna. Ugy látszik nem akarta vagy tényleg nem vette észre az öreg elmélkedő, hogy körülötte, az iskola szük falain kívül, uj szellem, uj erkölcsök, uj politikai és társadalmi irányok keletkeztek, ő még most is Cicero, Antonius, Pompeius korában élt lelkileg. Csak igy érthetjük meg azt a magasztos hivatást, melyet bár nem kis anachronizmussal, a szónoki művészet elé tár. »Nem engedhetem meg, úgymond XII. 1. 9., hogy a filozófusok határozzák meg a tisztességes és becsületes élet fogalmát, hanem csak a szónok, mert mint polgári ember ő a vezetője a köz- és magán ügyeknek, ő foly be a városok vezetésére hatalmával, ő biztosítja azokat törvények hozásával és javítja ítéleteivel.« Hogy Quintilianus ez állítását megérthessük, vessünk egy pillantást arra, minő szerepe volt a bölcseletnek és szónoklatnak a császárok korának társadalmi és magán életében. Plutarchos azt mondja, hogv a gondolkodók és előkelők felfogásában általános volt a hit, hogy miként a testgyakorlás és orvoslás a test erejéről és egészségéről gondoskodnak épugy a léleknek gyöngeségeit és betegségeit a bölcselet gyógyítja.« »A bölcselet tanít meg arra, hogy az Istent féljük, a szülőket tiszteljük, a kort becsüljük, a törvényeknek engedelmeskedjünk, az uralkodók akaratát teljesítsük, a barátokat szeressük, a nők iránt illedelmesek, a gyermekek iránt gyöngédek, a rabszolgák iránt emberségesek legyünk.« így egy másik helyen. Amely bölcselők a bölcselet fogalmát ily módon fogták fel, azok »az ifjúságot mint a mágnes, vonzották magukhoz.« Az e korbeli filozófusok tehát a nép gyakorlati vezetését is magukhoz ragadták, mert részint mint az egyeseknek nevelői és tanácsadói, részint mint erkölcstanitók nyilvános iskolákban működtek, avagy mint misszionáriusok vagy népszónokok járták be a világot. így tettek a cinikusok, az ókor eme kóborló szerzetesei. A közönség természetesen magas követeléseket táplált velük szemben s ha ezeknek eleget nem tettek, el lehettek készülve a közönség s még inkább a szónokok heves, sokszor — mert uralmukat, hírnevüket féltették, igazságtalan támadásaira. Persze nem egészen rajtuk mult, hogy valami nagy sikert nem tudtak elérni, hisz a tanítványok gyarlóságai s a közélet borzasztó romlottsága elég volt arra, hogy igazi hatást ne tudjanak felmutatni. S mert a bölcselők nem szűntek meg a laza erkölcsök s a nép babonáinak ostorozásában, a nép megutálta, gőgjük és különös fellépésük miatt megvetette őket. A tudományban és a nép érzésében keletkezett reakció talaját első sorban a rhetorok használták ki, kik az ékesszólást tekintették a műveltségi törekvések célpontjául. Már Cicero, ki legszebb példája volt a bölcseletileg is művelt orator perfectusnak, ugy nyilatkozott a bölcseletről,