Állami gimnázium, Munkács, 1903

10 hogy ez teljesen felesleges volna, ha az erénynek természettől belénk oltott csirái zavartalanul fejlődhetnének. (Tusc. disp. III. 1—3.) Ez a harc átment az iskolák falai közé is. Quintilianus emliti, hogy az iskolákban tárgyalt deklamációk, azaz szónoki beszédek közt volt az is : Egy atya bárom Out hagy hátra: egy szónokot, egy bölcselőt és egy orvost. Végrendeletében azt nevezi ki első örökösének, ki az államnak legtöbbet használ. E vitában természetesén a bölcselet húzta a rövidebbet. Quintilianus minden alkalmat megragad, hogy a bölcselők életét és tanítását az erkölcsiség nevében guny tárgyává tegye. Felhozza, hogy e »kathedra bölcselők« mily mereven ragaszkodnak elméleteikhez, melyeket a gyakorlat nem igazol, mennyi időt pazarolnak el haszontalan kérdésekre. Megengedi, hogy régente a bölcselők sok szépet tanítottak, ahogy ugy is éltek, ahogy tanítottak, de az ő idejében a filozófus név alatt képmutatás és egyéb undok bűnök rejtőznek. »Volt-e — kérdi — valamikor filozófus, mint biró vagy a népgyűléseken tevékenv? Avagy melyikük foglalkozott valaha államigazgatással?« XI. 1.35; XII. 2. 6. 7. Keményen kifakad azon emberek ellen, kik ha egyideig a filozófiai iskolában ültek, jámbor képpel, összeráncolt homlokkal, hosszú szakállal, mások megvetésével szereztek maguknak tekintélyt, a nvilvánosság előtt szigorú erkölcsüek valának, otthon pedig kicsapongásoknak hódoltak. Végül kifakadva teszi hozzá : A filozófiát lehet színlelni, de a szónoklatot nem. Philosophia enim simulari potest, eloquentia non potest. Nem kell azonban azt gondolni, hogy Quintilianus mindenkép ellensége volna a bölcseletnek. Nem, hiszen a szónok kiképzését hiányosnak mondja bölcseleti iskolázottság nélkül, csak egyedül üdvözítő voltát támadta meg s a bölcselők túlkapásait akarta mérsékelni s mert azt hitte, hogy a bölcselet magában nem elég erős támasza az erkölcsiségnek. Elismeri Ciceróval együtt, hogy a szónoki tudomány a bölcseség legmélyebb forrásaiból íakadoz s nem is ömlött volna beszédeiben soha oly dus folyam, ha elméjével csak a forum korlátáig s nem egyszersmind az egész természet határáig, — melyet a filozófia tár fel, — terjeszkedett volna. Megjegyzi, hogy egy ideig az erkölcs és a szónoklat tanítói egyazon személyek voltak, de hogy valaki félre ne értse e nagylelkűségét, rögtön hozzá teszi. Azonban ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szónok egészen filozófus legyen. XII. 2. 6. »Vajha jönne el már az az idő, melyben valamely tökéletes szónok, amilyent mi óhajtunk, ezen büszke nevezetű, de kincseivel való visszaélés következtében gyűlöletessé vált tudományt teljesen elsajátítani s mintegy igazi tulajdonának visszakövetelésével újólag az ékesszólás birtokába helyezné. U. o. 8. Nagyon sajátságos, mondhatjuk bizarr, de semmi esetre sem tudományos okokkal védi az ékesszólás előjogát, fensőbbségét a bölcselet felett. Quintilianus felfogása mindenesetre egyoldalú, így elfogult volt. Ö a bölcseletet nem tudta szétválasztani azok jellemétől, kik azt hirdették, de ugyanezen oknál fogva a szónoklat értékét, erkölcsiségét is meg lehetett volna támadni. Persze Quintilianus ideális állapotokról álmadozik s igy igaza lehet. Az a szónok, kiben az ékesszólás és erkölcs minden követelménye megtalálható, vir bonus, dicendi peritus, bizonyosan magasabban áll az összes képmutató filozófusok felett. Ennek az erkölcsi eszménynek bő kifejtése a tizenkettedik könyv célja. »Kitűzött munkám legfontosabb részében jutottam«, mondja a XII. könyv bevezetésében. Büszkén jelzi, hogy már tárgyának befejezéséhez jutott, a szónoki nevelés minden csinyja-binyjával megismertette olvasóit, amit ugyan előtte már sokan tárgyaltak, de a kérdést kimerítően s rendszeresen csak ő oldotta meg. Hogy munkája öntudatos volt, hogy határozottan, egyenesen tört célja felé : az erkölcsös szónok kiművelése felé,