Állami gimnázium, Munkács, 1902

18 bizony nem volna már jó az olvasd könyv, irő toll, szövő szék, mosdó tál, nevető kedv, alvás ideje, beszélgetés órája, látó határ (szemhatár), jártányi erő. (A mai nyakatekert beszéd ezt így mondaná: járási képesség.) E részben is tanulhatnánk derék Aranyunktól! — »proporczió«. Akkortájban még inkább így mondották részlet, rész helyében. Egyébiránt v. ö. előbb az »ámbiál« jegyzetét. — mérföld így a helyes, (nem mint életrajzában irja: mértföld.) Arany nemcsak szorgalmasan olvasgatta a Nyelvőrt, hanem még dolgozott is belé. Gyűjtögetett népies szólásokat Szalontai J. név alatt. Teljes ügyelmére méltatta a nyelvtudomány haladását. A Nyelvőr kimutatta alaposan, hogy csak a mérföld írás helyes. Arany ezt olvasmányai erőssége útján is jónak látta elfogadni s azontúl így írja minden alkalommal. 4. versszak. Gyors elhatározását hamar tetté érlelte s ebéd idején, déltájban már az országúton halad előre. Tréfásan, könnyedén veti oda: Se baj! hiszen úgy sem ebédelhetném urason, mert szegény vagyok. Ez utóbbi gondolatot a gyönyörű közmondás megfordításával (Kebelén kenyere, hátán háza helyett) elmésen fejezi ki, mintegy megnyugtatás gyanánt is. Ne feledjük el itt sem, hogy ezt már öreg korában mondja, humorral emlékezve vissza könnyű vérű fiatalságára! — De majd a\ estve! . . . hátha rablók . . . Hogy is egészitenők ki ezeket? (V. ö. Jó s\ót neki! a jegyzetben a 10. lapon.) — Eh! nincs velem sok földi jó! Mily kedvesen hangzik itt megnyugtatásúl az estve sötétsége, a rablók vélhető támadása szóval a félénkség ellenében az indulatszó után a szegénység említése. Egy zsebkendőbe tette a cók-mókját s táplálékát: a vándor cipót és egy kevés szalonnát, a mely utóbbit azomban elhallgatja nagyobb kiszínezés kedvéért, hogy akkori sanyaruságát még inkább föltárja. — gárderob; francia szó = ruhadarabok, öltözék, batyu, motyó, cók-mók. Arany a magyar nyelv gazdag voltát ösmerve, írhatott volna itt magyar szót, de, mint már többször pedzettem, idegen szót szántszándékkal használ hatás végett. Lásd fentebb a demokrata szónál 4. lap. 5. versszak. Okoskodik magában: Nem ártana még sem egy bot az útra. Mi természetesebb, mint az, hogy az országúton, hol annyi szekér jön-megy, talál egy tört szekérrészt: lőcsöt vagy »lógó«-t. Hát lelt egy »lógó« darabot, azt használja vándor bot gyanánt. — Mi az a »lógó« ? A magyar paraszt, ha kettőnél több lovat akar befogni egymás mellé (nem a két ló elé), a szekér jobb és bal oldalán a keréken kivűl a lőcshöz úgy köt gúzszsal vagy kötéllel egy hosszú rudat, hogy az ide-oda mozoghat. Ehhez a rúdhoz erősít egy hámfát s ahhoz köti hozzá a ló húzó szerszámát s így húzza jobbról-balról a »lógós« ló a szekeret. Ennek a mozgatható rúdnak neve a »lógó«. — 3—4 sor. Mosolyra késztő tréfával említi a valóságos és képzelt medvével való találkozás eshetőségét, — »béreznek!« Nem a biz a, csak magasan emelkedő domb, de hát ő annak képzeli vagy úgy is hívják ? Az ifjú csatlakozik az oláh fuvarosokhoz, a kik Rónaszékről sót szállítanak. Most tehát már nem féltheti az útas sem magát, sem egyetlen élelmi szerét, a kis kenyérkét. 6. versszak. De hát az úti társak kérdőre vonják a nadrágos ifjút, csúfolódás érzik ki idegen beszédjökből, mit vándorunk nem ért. Fél is tőlök a gyerek ember egy kissé, nagynehezen megérteti velők, hogy — (mit is mondjon nekik ?) ő dás\kál. Oláh szó a görög didaszkalosz (= tanító) szóból elváltozva. Egy kis íillentéssel segít magán félelmében és zavarában az ifjú, mondván, hogy ő tanitó, megbetegedett s azért haza akar menni. A durva fuvarosokkal hát halad együtt. Majd egy bük kérdő tisztásán, egy magaslaton kifogják az oláhok az ökröket. Megpihennek. Nagy tüzet raknak s annál melegszik az ifjú is. Nem jól érzi ugyan magát e faragatlan emberek társaságában, mert gúnyolódva beszélnek neki és