Állami gimnázium, Munkács, 1902

19 róla egymás közt, de legalább kézzel nem ütik-verik s hagyják, hogy fogyaszsza cipócskáját. 7. versszak. Korán reggel, mikor még a parasztok nem fogták járomba az ökröt, tán a hűvös reggeli szellőtől fölébredve, köszönés nélkül, csak köhintve, a mit a hideg okozhatott, útnak ered fiatal emberünk. Sok törődés után egy kocsmához ér s annak száraz ággal fedett, tehát szellős sátorában, mint más útas, kemény deszka padon fekszik le, cókmókját a cipóval vánkosként használva. Szegény vándorunk pihenése egész útjában nagyobbára ilyen egyforma, kinos leszen. Minő festés, minő plaszticitás nyíl vánúl az előadásban! Minő jellemző ereje a nyelvnek, a kifejezésnek s mily gyors, eleven haladás a leírásban! „ivó" a hol éppen nem iszik, nem is ihatik az ifjú, először, mert nem telik, de nincs is természetében az ivás. Minő gúny az />ivó« hely a mi vándorunkra, deszka-pad lapít deszkává. Minő stilisztikai sajátság ez? 8. versszak. De ilyen sanyarú nélkülözések közepette is meg tudta őrzeni ifjúi lelkesedését, mert nagy gyönyörűséggel nézegeti a szép vidéket — (Beh könnyűvérű is a fiatal ember! kiált tel ősz fejjel.) a napfénytől szivárványszínben tündöklő reggeli harmatot a magasban, lent a csörgedező forrást, melynek üde vize, csacsogó hangja oly csábítóan csalogatja a fogékony keblű útazót! 9. versszak. Eddig a bérces Máramaros vármegyén haladt keresztül. Most — ötödik napi útjában — már a nagyobbára sík földű Szatmár vármegyében kocog; feltűnik előtte a nagy kiterjedésű Ecsedi láp, sötét, szennyes álló vizével s ezt mily plasztikus szemléltetéssel véteti észre: Posvánviban, mint lomha sertés, fertőzik ecsedi tó. Idáig mégis csak árnyékban útazhatott erdők ösvényein, sziklák mellett, most, midőn már szegény fejének fogyó félben van élelmiszere is, a fáradtság is nagyon elcsigázta, még újabb nehézségre talál nyomasztó útjában: a rekkenő forróságra, de azért emberünk nem csügged, törtet, igyekszik a kedves szülő föld felé. — Rekkent a hév nap = éget, erősen süt. — Rekkent a hév nap, útas i\\ad. Mit mondhatunk erről az elrendezésről? V. ö: a 10. lapon: „Kenyeret ho\, vált oda tdnvért" mondatok jegyzetét. 10. versszak. Szatmárnémeti sz. k. városhoz érkezett vándorunk. A Szamos hídja mögül egy liajdú behajszolja a híd főőréhez, kinek neve Joó. — Útlevél? Hát ez mi? V. ö. Csak hiába! és: De a rozsda és aszály . . . (fentebb 6. lap.) meg: Jó s^ót neki! (10. lap.) — Abban az időben még a hazában is »passus«-t, útlevelet kellett váltani. — Aranynak igen szép bizonyítványa volt. Maga mondja életrajzának fentebb közölt részében; »őszig a grádus (osztály) elejére vergődtem.« Ez időbeli debreceni bizonyítványát — tudomásom szerint — még nem közölték, pedig megérdemelné. A ki tanítványaim közül Debrecenbe vetődik, nézze meg. — Bizonyítványát némi tréfával kevély-nek mondja Arany, a ki sohasem büszkélkedett. Maga a megtestesült szerénység ezt csak humorral mondhatja itt. Lehetett volna biz ő büszke a szép bizonyítványra, de őrá ezt éppen nem lehet rásütni. Itt a kevély külömben = kevélyitő (csináljunk szót), büszkévé tevő. Fordúl elő Aranynál, de különösen Vörösmartynál gyakran így egy-egy jelző »ezzé, azzá levő v. tevő« jelentéssel, mint a latin nyelvben is sokszor pl. »beatus« »laetus« jelentése olykor-olykor = boldogító, viditó. — A\ Isten áldia! A költő még késő vénségében is áldja a vámszedőt, loó uramat, hogy a szegény vándor diákot kellemetlenkedés (letartóztatás, fizetés) nélkül eresztette útjára. (Akkoriban a ki nem nemes volt, vagy a ki nemességét nem tudta igazolni, annak a hídon vámot kellett fizetni, ma ezt csak némely helyen kérik, de tekintet nélkül a származásra.) — »Fogdmeg-eddmeg.« Milyen magyaros fordulat-