Állami gimnázium, Munkács, 1897

a szellemileg és jogilag elnyomottak érezni kezdették lánczaik súlyát.«*) Ez a kor alapvető a humanizmus történetében, Nem csak kórhá­zak, szegények házai s más jótékonycélu intézetek alapíttatnak, hanem egyes kiváló férfiak óriási alapítványokkal örökítik meg emléküket. Elől járnak a róm. kath. egyháznagyok : gr. Barkóczy Ferencz évenkint körülbelül 100,000 Miggazi Kristóf gr. váczi püspök 56000, Kirum József nagyváradi kanonok 48000, Salamon József és Molnár János együttesen körülbelül 250000 forintot áldoznak a szegények és árvák gyámolitására. S ez a példa annyira vonzott, hogy a mult század végén már több mint száz alap boldogította nagyobb részben a szegény tanulókat. Akkor ke­letkezik a váczi, budai, nagyszombati, debreczeni, győri, soproni, nyitrai és trencséni konviktus. A jelen század eleje alig kedvezett ezeknek az intézményeknek, mégis vannak ez időből is említésre méltó jótétemények. így Maros­Vásárhelyen egy Gecse Dávid nevü orvos csekély vagyonkáját jóté­konyczélra hagyományozza úgy, hogy 1920-ig kamatoztassák, mikorra egy millióra növekszik, s csak akkor szabad felhasználni. Jettim József, tisza­szent-miklósi földesúr szegény tamlóknak és kórházaknak, Rajner Ká­roly pedig szegény egyházaknak, tanítóknak, tanulóknak, árváknak és özvegyeknek szánta megtakarított filléreit. »Ily előzmények után érte el a mármár gyökeret verni készülő humanisztikus közszelem a jelen század második negyedét, hazánk történetének azt a kiváló szakaszát, melyet joggal magyar renaissancenal; lehet nevezni. Ez a korszak, melv nek Széchenyi, Kossuth és Petőfi voltak legkimagaslóbb typikus alakjai, alapjában rázta fel a magvar nemzetet, megteremtette a társadalmi élet első nyilatkozatait s ideális irányzatával nagyobbá és nemesebbé tett minden tehetséges kortársat, mint a minő más viszonyok között lehe­tett volna. Szomorú végzetünk, hogy ez a dicső korszak rövid nagyon rövid volt. Éppen akkor, midőn a negyvenes évek második felében már lélekemelő pompájában kezdett mutatkozni, hirtelen félbeszakította a fejlődést egy nagy vihar, mely ragyogó epizód történetünkben, mind­amellett azonban szomorú végzetünk. A renaissance ifjúkori ábrándos világa nem érlelődött meg a természet rendje szerint, korán bekövetke­zett komor napok mesterkélten érlelve tették férfiassá a nemzetet. Büsz­keségünk lehet, hogy nem törtünk meg s újra felvíradott életünk, de a nemzetek élete fejlődésének tanulmányozója önkéntelenül észreveszi a mesterséges haladás hátrányait is. A politika még nagyon előtérben van a társadalommal szemben, féifikorunk, mely 1867. óta kezdődik, nem eléggé céltudatos és szilárd; tetteink vezetésére az állam gyámkodó man­kóihoz sóvárogva fordulunk, sőt még a negyvenes évek öntudatos bi­zalma is csökkent erejében." *) György Aladár Emberbaráti tan- és nevelőintézeteink.

Next

/
Thumbnails
Contents