Állami gimnázium, Munkács, 1890

4 Ez az a miazma, melyre sok tanár kényelmessége támaszkodik; ez, mely a tanulót, míg az iskolát járja, ily szavakra fakasztja: „Bár túl lennék már az érettségin!" ez az, mely az utálat emlékét gerjeszti a meglett ifjúban, s ily szavakra indítja: „Hála az Égnek, hogy túl vagyok a kínlódáson, mely törekvési vágyam legjavát emészté fel, s önálló koromra csak romokot hagyott belőle !" IÍy állapotok mellett ugyancsak csúffá válik Vilmos császár szava: „Én katonákat keresek és erős nemzedéket, mely mint szellemi vezető és hivatalnok is szolgálja a hazát." Ismétlem, hogy e kóros állapot egyetlen előidézőjének s folyton terjengő rákfenéjének a terjedelmes tankönyveket tartom. Ma-holnap arra ébredünk^ hogy a tanuló a hónja alatt hordozza majd a tudományát, nem az agyában; s mi hamarább arra virrad a tanügyünk, hogy az lesz a legmodernebb középiskola, mely a legterjedelmesebb és legváltozatosabb tankönyvekkel halaszsza ki a pénzt a szülők erszényéből. Már most annyira vagyunk, hogy egy-egy középiskolában egy-egy tárgyat kétháromféle rendszer szerint el vastagított tankönyvekkel akarjuk a tanuló agyába sűríteni, s e mellett minden második-harmadik évben változatosságot hajhászunk. Tanítani pedig kell az előirt tankönyv szerint. így juttatjuk utálatra a tanuló kedvérzetét és megfosztjuk a tanárt tanítási szabadságától, vagy beléveszszük a kényelmességbe. Pedig rendkívül buzgó érzettel hallgatja a tanárjelölt peadagogus tanárától, hogy a függetlenségre alapítsa módszerét, mert csak ez úton tudhat ugy a maga egyéni felfogásához mint a tanulókhoz alkalmazkodva a lehető legjobb eredményt létesíteni. Ámde nagy csalódás éri a gyakorlat terén. Esetleg oly tankönyvet kényszerítenek reá, melynek módszerét nemcsak egymaga, hanem a tanügyi emberek nagyobb része rosszalta Hiába! tanítani kell a szerint mert a közoktatásügyi tanács engedélyezte. Lehet annak a tanárnak bármilyen helyesebb módszere, nem számit az, belé kell hogy illeszsze magát az előirt tankönyvébe. . . . Két-három év múlva fájlalva veszi tudomásul, hogy a kénvszerzubonyra emlékeztető fáradsága hiábavaló, mert oly középiskolába talált elkerülni, hol más módszerre feszített tankönyv éli virágkorát; egyhamar valahol egy harmadikra-negyedikre stb reábukkan, s végül annyira zavarodik össze a változatos módszereskedése között, hogy inkább vegyi laboránsnak tűnik fel magamagának mintsem tanárnak. Mi ennek az eredménye? Hogy két fajta tanár létesül az egyik részük leírhatatlan kínnal igyekszik a legjobbnak elismert vagy vélt módszert a tankönyvre alkalmazni, a másik részök nem bánja, ha tucatszámra szaporítják a tarka-barka módszerrel ékeskedő tankönyveket, lapszámra fogja azokat s emlézteti a tanulóval lelke-szakadtáig, mert hát hűségesen akarja teljesíteni a tanmenet kívánalmait. Hogy a tanulók tótok, ruthének, svábok, szerbek, szászok, oláhok között, jó vagy gyengébb népiskolákban nyerték-e mivelődésük elemeit, egyáltalán nem tartozik a dologra! Ha esetleg valamely felvidéki szülő azt kérdi tőle, hogy miért nyaggatja a végletig a gyermekét, ki még hazája nyelvét" is hiányosan bírja, miért kell az ő fiának ugyanazon zsinórmérték szerint tanulnia a tantárgyakat, mint a tőzsgyökeres magyar fiúnak, ki anyja tejével szívta a haza nyelvét; legfeljebb azzal védekezhetik, hogy a tanterv szigorú követelése ez. A meggondolatlanabb tanárok pedig a népiskoláknak rójják fel hibául, hogy a kezdő középiskolai tanulók nem tudnak helyesen magyarul, mintha bizony a népiskolától akkora eredményt lehetne lelkiismeretesen kívánni, hogy helyes magyar szóra és írásra tanítsa azt az idegenajku gyermeket, kinek magyarnyelvi gyakorlása nem terjed az iskola küszöbén túl. Az elemi iskolának nem az a célja, hogy a középiskola részére neveljen, fő tekintettel kell a népnevelésre lennie; töreked-