Állami gimnázium, Munkács, 1890

5 nie kell, hogy a nép gyermeke —ha nem is magyarán — legalább magyarul tudjon beszélni; fokozottabb mivelődését részint a gyakorlati életre ; a társadalomra, részint felsőbbfoku intézetekre bizza. Ennélfogva a magyarán való beszélés és irás s ennek alapján a magyar nyelven gondolkodó értelem megteremtése, kiművelése, szóval hazánk művelt egyéneinek fejlesztése : a középiskola működési körébe tartozik. Miképpen töltheti be a középiskola ler/szaporabban és legalaposabban e működési körét? Bizonyára nem a jelenlegi tanterv nyűge alatt. Hadd kisértsem meg eszméim velejének közlését, hadd bátorkodjam azzal a jóakarattal élni, melyet Gsáky, közoktatásügyi miniszterünk ő Nagyméltósága azzal nyilvánított, hogy a társadalomra bizta reform-terveinek előleges meghányását-vetését. Mióta középiskolai közoktatásunk az újkor felszínén áll, évrőlévre járja be a panasz hazánkat, hogy a tanulók nem érik el azt a mivelődést, melyet 8 évi tanulás végével joggal elvárhatni. A közoktatási tanács végül kisütötte, hogy a tanerők általában többet törődnek a száraz grammatizálással, illetve emlézéssel mintsem a gyakorlati képesség fejlesztésével. Erre szülemlett meg az a szabályrendelet, mely a tanárokat szigorúan kötelezte a fokozottabb gyakorlati készség fejlesztésére. Volt is annyi haszna, hogy némi lengő változás állott be a tantervi utasitásokban ; kevesebb óraszám jutott a theoriának, azaz időmértani pontossággal szabták ki a theoria heti óraszámát; szigorúbb ellenőrzés alá aerült a gyakorlati tanitás. Azonban nem sokáig tartott a dicsőség, mert k szabályrendelet alig néhány intézetben talált helyes felfogásra, a középiskolák legtöbbje óraszámra vette a theoriát vagy ugy, hogy a nyelvtani tanitás a gyakorlatit megelőzze, tehát deduktiv módszerben, vagy tekintet nélkül a gyakorlati részre mind a nyelvtan, mind a gyakorlókönyv tananyagát íapszámozott részletekre szabdalják, csakhogy kifogástalanul fejezhessék be a tantárgyat az előirt, illetve engedélyezett tankönyv szerint. Megint a tankönyv az oka a sikertelen gyakorlati tanításnak. Tapasztalatom azt a meggyőződést érlelte meg bennem, hogy egyetlen mód kínálkozik, mely egyszerre végét szakítja a deduktív tanításnak, s helyette az indukció kényszerét ékeli a középiskolai tanügybe. -Vegyük ki a tanuló kezéből a terjedelmes tankönyveket, foszszuk meg attól az eszköztől, mely inkább az emlékezőtehetség mintsem az értelem gyakoroltatására szolgáltat alkalmat a fajta tanároknak, kik akár pedagógiai félszegségből, akár kényességből csupán az előirt tananyag sablonos, oldalszámozott elvégeztetésére törekednek. Ezért forog napi renden a panasz, hogy az iskolában és otthon a tankönyv a mindenható magyarázó, holott a könyvnek csak utba-igazitónak kellene lennie az előadásokon elsajátított ismeretek reprodukálására. Ebből folyó lag vallom azt a törhetetlen meggyőződést, hogy a mily mértékben eltöröljük a terjedelmes tankönyveket, oly mértékben fog igyekezni egyrészről a tanári kimerítő magyarázatokat produkálni s ezeket gyakorlati alapon már az előadásokon a tanuló elméjébe vésni, másrészről a tanrió az előadásokat feszült figyelemmel kisérni attól a ténytől indíttatva, hogy figyelmetlensége esetében képtelen lesz a magyarázat reprodukálására, mivel nincs terjedelmes tankönyve, melyben néha a magyarázatnál jóval bővebben találja meg a reprodukálandó anyagot. Ily módon könnyen megérnők azt is, hogy a tanár ós a tanuló kölcsönösen ellenőriznék egymást.