Állami gimnázium, Munkács, 1890

18 önérzetünk, hogy hova-tovább jobban enyésztetjük el nyelvünkből az idegennyelvi kinövéseket; nincs szükségünk a szenvedő alakú fordításra, mely megállhatott az ellatinosodott korszakban, de seliogysem talál a nyelvújítás idejébe. Sem a közéletben sem az irad alomban vagy egyáltalán vagy nagyon elvétve használja azt a tőzsgyökeres magyar ember, akár járt legyen iskolákat akár nem ; miért tanítsuk hát a magyaros kultura terjesztése végett állított középiskolákban. Talán azért, hogy a tanuló felnőtt korában majd nyaka-tekert hivatalos stílusban tudhasson írni, s ezzel akár a paraszt akár a művelt embernek saját nemzete nyelvének tulmácsoltatására legyen szüksége ? A középiskolák kötelessége a magyar kultúra e szégyenfoltját oly nemzedék nevelésével letörölni, mely a szenvedő alakokat legfeljebb oly terjedelemben tudja használni, milyenben azt a nyugoti műveltséghez való simulásunk okvetetlen megkívánja. Ennyire terjed a latin alaktannak azon része, melyet jelenleg az első osztályban kell végezni heti 7 órán illetve az Írásbeli dolgozatra szánt órát leszámítva 6 órán. Manap majd mindenik klasszikus felette terhesnek találja ezt a tananyagot. Magam is ugyanezt vallanám, ha meg nem győződtem volna, hogy vázolt módszerem szerint eljárva nem csak nem találom terhesnek, (tudtom szerint tanítványaim sem találják annak) sőt egy hónappal elébb fejezem be a tananyagot, bár vajmi kevéssé terhelem tanítványaimat házi irka-firkával. Még az ismeretlen szókat is az előadások folyamán tisztázva Írják, honn csakis reprodukálásra kötelezem őket; az önálló készülést alaktani gyakorlottságuk végére szoktam fentartani. Számba véve az első osztályú tanuló fejletlen értelmi tehetségét a magyar nyelvtanban való járatlanságát, s föltéve, hogy rendszeres gyakorlati alapra fektetett olvasókönyvet adunk a tanuló kezébe : senki sem mondhatja túlzottnak abbeli állításomat, hogy a negyedik éven kezdve a latin nyelv tanítását a fennebb vázolt módszer szerint, heti négy óra mellett- is annyira vihetem a tanulót, hogy egy év alatt sajátíthatta el a jelen első és másod osztálya tanáryngot. Megjegyzem, hogy magyarból latinra való fordításokkal nagyon csínján, ugyan ilyen írásbeli dolgozatokkal pedig egyáltalán ne terheljük a tanulót. Én általában feleslegesnek tartom a magyar-latin fordítást; legfeljebb az egyeztetésre lehetne neliány gyakorlatot felvenni. Mondhatni ezek a fordítások foglalják le a latin nyelvi órák felét, pedig háromszor annyi kínnal tanítjuk rajtuk az alaktant, mint puszta latin mondatokon. Honnan került e félszeg módszer hazánkba ? Németországból ültettük át abban a hitben, hogy a mi nyelvünk sem különb a németnél, s így lett meg e tekintetben is kiváló németes latin nyelvtanunk. Csodálom, hogy a modern nyelvekről éppen ellenkező meggyőződésben vagyunk : megdönthetetlennek tartjuk, hogy csak úgy tanuljuk meg alaposan, ha szakadatlanul társalgánk azokon vagy azokból fordítgatunk anyanyelvünkre ; a latin nyelvről pedig semmiképpen sem ismerjük el, hogy irodalmi szellemébe csak úgy avatjuk be alaposan tanítványainkat, ha azon tanulnak gondolkozni : minél többet abból fordítanak, nem pedig ellenkezőleg. Sohase vessük ellen, hogy a tanuló — bár bajosabb úton — csak így tanulja alaposan a grammatikát és művelheti magát a logikai gondolkodás mesterségében, holott utasításaink fennen hangoztatják, hogy a latin nyelv tanításának czélja nem lehet más, minthogy a tanulót annyira vigyük, hogy a római irodalom termékeit önállóan használni tudja! Ha teljes négy éven keresztül nagyobb részben magyar szövegen gyakoroltatjuk a vaskos grammatikát, ne csodálkozzunk, hogy az ötödik évben megint csak magyar fordítással a kezében gyakorolja magát akár a legkiválóbb tanuló is a remekírók megértésében. Részben megbocsátható ez a