Állami gimnázium, Munkács, 1890

17 kodástól; függetlenül kavarognak a képzetek ; a rendszeres ismeretközléstől : egymásba fogódznak. Azok elvonulók, ezek állandók. Ezt elegendő oknak vélem arra, hogy szakítsunk az úgy nevezett „élvezet-gerjesztő" módszerrel s kövessük illetve karoljuk fel inkább azt a módszert, mely rendszeres gyakorlati alapon sajátíttatná el a tanulóval a latin nyelv grammatikai ismereteit, természetes, nem iszonynan terjengő nyelvtanok emlézósével, hanem csak a legfontosabb ismeretek összefüggő szemléltetésével. Az igeragozásnál is szakíthatnánk a jelen módszerrel ós oly képpen rendezhetnök, hogy mindenik igeidőt egyszerre gyakoroltatnék úgy cselekvő mint szenvedő alakjában, úgy indicativus mint conjunctivus módjában ; ekképpen a tanuló szemléllietőbb alakban foghatja fel ugyanazon igeidő különböző alakjait ós könnyebben vési majd emlékezetébe azok jelentményeit. Ellenben ba úgy a módokat mint az igenemeket külön tanítjuk, nincs meg az egy időre vonatkozó felfogás közetlensége ; pedig nézetem szerint nem activum vagy passivum vagy a módok az a központ, melyen az egész igeragozás szemléltető oktatásának meg kell fordulnia, liánéin az igeidő. A jelen igeragozási táblák nagyon belétalálnak a tudományos grammatikába, de nem az iskolai kézikönyvbe, melylyel kizárólag az a czélunk, hogy a tanuló minél közetlenebb és szemléllietőbb illetve minél könnyebb úton tanulja ismerni a grammatikai rendszert úgy, hogy azt a remekírók szövegében gyakorolt szemmel tudja szemlélni. A conjugatiós táblázatot tehát inkább úgy szerkeszteném, ahogy ide van csatolva ; a tudományos beosztást pedig éppen csak közölném a tanulóval akkor, mire túl van a gyakorlati bajosságon. Természetes, hogy ugyané módon beosztandó a gyakorlatra szánt szöveg is. Jóval kedvezőbb eredményt létesíthetünk, ha négy egymásután következő mondatban tüntetjük fel ugyanannak az igeidőnek nemi és módos alakjait ; ugyanezt nem csak a mintául felvett igéken, hanem másokon is gyakoroltatom mindaddig, mig hibátlanul nem tud eligazodni a tanuló az igeidők különféle alakjaiban. Itt is ugyanazt állítom, mit fennebb a névragozásnál, hogy t. i. semmi szín alatt sem szabad más igeidőbe belefogni, míg az egyiket nem tudja alaposon, különben azt érjük, hogy alap nélkül való munkát végeztünk. E czélból kétszer-háromszor annyi idő kell a praesens, imperfectum és futurum gyakoroltatására, mint a többire ; de 4—5-ször annyi az imperativus, participium és infinitivus megértetésére. A sorrendet illetőleg az a véleményem, s tapasztalatilag igazolt meggyőződésem, hogy a praesens, imperfectum ós futurum után az imperativusnak, infinitivi praesensnek, a participiumnak s végül az infinitivi perfectuma- és futuruménak koll következnie ; erre áttérhetünk a perfectumra, plusquamperfectumra és futurum exactumra, minthogy szenvedő alakjaik szoros összefüggésben állanak a participium passiv perfectumával. a participum gyakoroltatásánál figyeljünk arra, hogy annak minden lehető fordítási módját tanulja ismerni a tanuló, különben abba a hibába esünk, hogy a tanuló az egyetlen jelentmény elsajátítása mellett módot veszt majd, mihelyt összefüggő szöveget kell fordítania. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy mondattani magyarázatokba bocsátkozzunk, hanem azt, hogy pl. a futurum activi participii alakjánál pontosan megmagyarázzuk, hogy amaturus nemcsak annyit jelent mint „szeretni akaró" hanem azt is : a ki, mikor, mivel stb. szeretni akar, szándékozik, készül vagy fog ; ezt is megfelelő mondatcsoportokon végezzük. Végre valahára a szenvedő álaku jelentmény eket is ki kellene küszöbölni a grammatikákból. Hála az égnek, van már annyi nemzeti