Állami gimnázium, Munkács, 1879

4 Gezeiten ceak egy fohász által ad jelt meglepetésének, de vajmi kevesen tudják e jelenetek valódi okát, pedig mindezt te liozod létre dicső természet! Megadád, hogy a vizek lefelé omolván, magukkal gördítsék a sziklákats itt romboljanak, amott meg építsenek; megáldottad a főidet szebbnél-szebb növényekkel s beleástad a temérdek kincset; bölcs belátásod szerint különböző állatokat teremtettél s köztük {iz embert is; ugy akartad, hogy az állat már ösztönénél fágva tudja, mi illeti őt, a növény a levegő s főidből kapja a szükségest minden fáradság nélkül, az ásványok az esetlegesség folytán jöjjenek létre, ceak az ember az, ki mindezektől meg van fosztva. Ez igaz, de másrészt hozzá kell tennünk, hogy az emberbe olyasmit öntöttéi, miáltal minden más lénytől nemcsak különbözik, de egyszersmind annak, mit a természet készen és mintegy önkényt nem nvujt bizonyos határok között magának megszerezhesse vagy előállíthassa. Ez a valami az ész. Enélkül az ember éhségtől gyötörve, zivatarok által bolygatva s vadállatoktól űzetve, a föld színéről kétségkivül már rég elpusztult volna. Az éez csirmagva már kezdettől fogva benn lévén az emberben, azt folyvást művelnünk kell, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöző termést hozzon, ne pedig salakot, avagy heverőbeu maradjon. A mely embernél ez elhanyagoltatik, az elvesziti méltóságát s a természet oly lényeihez le8zen hasonló, melyek nagyon kevéssé különböznek a többi állattól. Ezt látszanak bizonyítani a még most is vad állapotban élő népek, avagy oly esetek, midőn egészen önmagokra hagyatott emberek mvg azon tehetséget is elveszítik, melylyel előbb rendelkeztek. J,Ia a gyermek nem hallana emberi hangokat, nem látná környezete tetteit, önmagától nem sajátítaná el a beszéd módját s az ész felhasználását, mi világos jele annak, hogy az ember enélkül a természet leertehetetlenebb lén ve lenne. O «/ Oda kell tehát törekednünk, hogy az észt kimüveljük, vagyis az embert fölneveljük. Csak az a kérdés, minő irányba tereljük az ész e müvelését? Réges-régen csak egy t. i. a humán irány volt az uralkodó, később megszületett a reál irány is; mindketten vetélkedtek az emberiség boldogítása fölött, s ez utóbbi — bár erős fává növekedett — mely a vén törzset megingatta ugyan kissé rövid időre, de mindeu dőhaladoitsága dacsá*