Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 12. 1658-1661 (Budapest, 1887)

26. fejezet: 1657-1660 - Törvények és okiratok

nem vádolhatván jó lelkiesmérettel ezaránt az török nemzetet, ki szokásán kivűl jára utánunk, de nem engedheténk méltó parancsolatjának Nagyságod miatt, és ezaránt compelláljuk az Nagyságod lelkiisméretit, ha az, mit mi országúi az portának semmi úton meg nem ígírénk, nemcsak világi büntetés, hanem még más világra tartozó átok alatt is, úgymint Jenőt, nem adta volna-é oda, ha kívánták volna fejedelemségiben való megmaradásáért ? Erre czélozó sok szavait hozhatnék elő Nagyságodnak, de az szó könnyen megtagadtattatik az nem halló előtt, hanem mostan is nálunk vadnak Nagyságod regalisi, melyekkel az tavalyi fejérvári gyűlésre híva bennünket, abban szóról szóra ezeket látjuk ma is arra inserálva: Jenőnek is dolga fenforogván, országé lévén, magunktól mi nem adhatjuk, nem is adjuk. Ezt nem tagadhatja Nagyságod, mert scripta manent, mégis Nagyságod nem általi bennünket azzal is criminálni, az mit rabságos állapotunkban reánk vetettek, holott az írás megmutatja nyilván akkori szándékát, ha az ország is annuált volna. Hüttel csalták-é meg Nagyságodat, ítílje meg az isten, holott az mi fogadásunk fundáltatott mindenkor az porta engedelmén. Ezt tudjuk, Nagyságod híveihez kötelezte vala magát hittel inauguratiójakor, de osztán mint jobbágyit, sőt mint rabjait ügy bira bennünket, melylyel az két Oláhországnál alább valóvá juttata. Noha országunk végezése és az fenyítő parancsolat szerint meg kellett volna eddig is Nagyságod köztünk járó szolgáit fognunk, de nemhogy szolgáit, sőt még tolvajit is, kiket tudtunk Nagyságodéinak lenni, nem bántottuk, tűrő szemmel nézvén tolvajlásokat, marháink praedáltatásit. Azonban Nagyságod most is egynéhányat fogva tartat hazánkfiai közzűl. és valyon szűnt-é valamit ez tilalmaz á su nkkal nemcsak az közünkben való jártatás, hanem az nyilvánvaló tolvajlás, praedálás, marhahajtás? Protestál Nagyságod, azonban abban parancsolja is, ha mit az ártatlanok szenvedni fognak, Nagyságodnak ne tulajdonítsák. Az ártatlanok nyomorgatása hogy vétkül tulajdoníttassák vagy ne, nem miénk, istené ő felségié, ki nem függ világi emberek parancsolatjától, melyet minthogy mostan is minden órában cselekedik Nagyságod amaz istent utáló, szemtől szemben ő felségét megkároniló lator vitézi által, elhittük ezután is minden alkalmatossággal elköveti; noha az mi ítíletünk szerint csak ez nyomorúlt nemzet közzűl is két ízben kétszáz ezer léleknek iszonyű rabságra s halálra való menetelek elég volna, sőt egy lélekre, ha angyallélek volna is, rettenetes volna ilyen terűnek rakása, annál inkább hordozása s róla számadása, bár ottan semminek ítíltetnek is az ezen kivűl való