Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 8. 1621-1629 (Budapest, 1882)

20. fejezet: 1622-1629 - Törvények és irományok

kűl elvigye; maga is ű feige az maga ditiójában menjen, mert így seeiirius lehet ű feige, hogy az hadak békével mennek el, ha maga is köztök lészen. így lehet az vitézlő népnek is félel- v mek, hogy kárt tenni nem fognak merni, és császár urunknak is animussát annyival inkább magához conciliálhatj cl ^ £IZ fiducia is az fejedelmek közt öregbedik, ha az erdéli fejedelem ilyen külső jelekvei jó affectussát megmutatja. 4. És minthogy császár urunk ilyen syncere akar tractálni. kirűl assecuratiót is ád, tehát az erdéli fejedelemtűi is kívántatik, hogy valamit mostani kijövetelével császár urunk ditiójában qualitercunque apprehendált, azokat mindjárást remittálja. 5. Hogy penig az egész keresztyénségnek favorját az erdéli fejedelem annyival inkább magához conciliálja, találjon módot benne, miképpen az keresztyénséget az török rabságából megszabadítsa, hogy azokat el ne vigyék, cum perpetua nominis sui gloria. Hasonló punctomok vadnak sub numero 4. Decima nona die ejusdem mensis ez előtt való nap ebéd után beadott punctomokra így resolválta az fejedelem magát Kamuthy Farkas cancellarius és Kassay István által. Először, hogy nem békességre való út az, hanem békesség ellen való, a hol azt kívánjuk, hogy fegyvere az fejedelemnek kezében lévén, mégis de simplici vissza ereszsze az jószágokot, melyeket most apprehendált. Másodszor, hogy imperiosa coactio azt a fejedelemnek praescribálni, hol legyen az induciák alatt residentiája. Harmadszor, hogy az fejedelem maga legyen népének az országbúi való kivivője, és minden kár nélkül vigye ki, holott csak egy hadnagy is akármenni fenyéték alatt is kár nélkül nem hordozhatja alatta valóit. Negyedszer, hogy az rabok megszabadítása impossibile, hanemha egy ilyen hadból még nagyobb vérontást szerzene, mert praemium belli az, hogy az ki mit kaphat, övé. Annakokáért az recessusnak in genere örömest cedál az fejedelem, az török, tatár és hadai elbocsátásának is, csak difficultálja az modalitást, hogy maga vigye ki, minden kár nélkül vigye ki és ditiójában menjen resideálni, holott az induciák arra valók, hogy az tractatus végéig mind az két pars maradjon in suo esse, az miben vagyon, azaz, az mit appraekendált. Non sit deterior neque maior. Erre való képest az erdéli fejedelemnek is addig ditiója, az mit most appraehendált, hanem elég az fejedelemtűi az, hogy az hadakat eloszlatja mentül szorgalmatosban, kevesebb kárral és csendesebben lehet. De hogy semmi kárt ne tegyenek, sem szénát, sem csak egy tyúkot is el ne vegyenek, az impossibile. Az rabok felől is meglévén az induciák és confidentia, maga keresztyéni