Trócsányi Zsolt: Törvényalkotás az Erdélyi Fejedelemségben (Budapest, 2005)

Előszó

Előszó A Magyar Királyság keleti felét képező Erdély már a honfoglalástól bizonyos különállást mutatott az anyaországtól. Fekvése, jellegzetes természeti adottságai, kiváltságolt népei, speciális védelmi feladatai kezdettől fogva indokolták önálló közigazgatási egységgé szervezését a magyar államon belül. Az erdélyi közigazgatás és törvénykezés feje évszázadokon át az erdélyi vajda volt, akinek fennhatósága hosszú ideg nem terjedt ki a szász és székely privilegizált vidékekre, csupán a magyarok lakta vármegyék fölött gyakorolt directiót. Ebben a funkciójában viszont a király teljhatalmú helyettesét (a magyar méltóságlajstrom harmadik zászlósurát) tisztelték benne. Első uralkodóházunk idején olykor az ifjabb király vagy a herceg kapta meg az erdőn túli területeket (Transsylvania). A vajda familiárisaival kormányzott, amely tevékenység mögé a 15-16. századra kialakult a vajdai udvartartás és az erdélyi kormányhivatalok csoportja (kancellária, kincstartóság). A 16. században a török hódítás egyik sajátos eredményeként megszületett az Erdélyi Fejedelemség. A keleti országrész különválása a magyar államiság kettészakadását eredményezte. A királlyá választott Szapolyai János nem tudván magát tartani Ferdinánd hadaival szemben, visszaszorult egy, az erdélyi vajdaságnál valamivel nagyobb területre, ahol magyar királyi címét és hatalmát érvényesíteni tudta. Halála után különféle politikai akciók és próbálkozások eredményeképpen a török porta jóváhagyásával és Bécs hallgatólagos tudomásulvételével állandósult egy sajátos államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség. Sajátos volt ez az állam, mert egyfelől szinte mindvégig tisztázatlan volt viszonya a másik magyar államhoz, a Magyar Királyság Habsburg jogar alatt maradt részéhez, másfelől azonban fejedelmei számos kérdésben teljesen szuverén módon jártak el, inkább különállásukat, mintsem együvé tartozásukat hangsúlyozva.