Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Hermann Zsuzsanna: Keseregjenek vétkük büntetésén. ítélet Vorösvárról és végzés Rákoson

továbbiakban alkalmazott kínzások részleteitől a jelentés nem kímélte meg olvasóját, én viszont hadd mellőzzem ismertetésüket, tekintettel azoknak nemcsak kirívó, de ráadásul „a papi szentség mérhetetlen sérelmére" elkövetett obszcén szadizmusára. Elvégezvén e munkát közölték vele, hogy ez vár a többi kanonokra is, sőt meg is ölik őket, ha továbbra is oklevelekkel kívánnak ott eljárni. Szemére vetették, hogy többször is kézbesítette a gazember (ribaldus) legátus

13 hamis kiátkozó leveleit, „de nem hozol majd többet, hanem a börtönben vasra verve fogsz keseregni örökké tartó büntetéseden" (lugebis in carceribus ferratus penas perpetuas), figyelmeztették, majd esküt csikartak ki tőle arról, hogy semmiféle bíróság előtt nem emel panaszt bántalmazása miatt. A többiek sem úszták meg fenyegetések és tettlegességek nélkül e merész vállalkozást. A királyi embert és az összegyűlt szomszédokat, miután övüket letépték, fegyverüket, pénzüket elvették, le kívánták kaszabolni, s ettől csak a várnagy vendégszeretete óvta meg őket. Amiért most ide hozzám jöttetek, nem teszem ezt meg veletek, dördült rájuk a várnagy, „de találjak csak reátok bármerre máshol, szánalmas halállal kell elpusztulnotok, miként ezt már korábban is, most is elrendeltem". E kegyes gesztus ellenére a szomszédokat „könyörtelenül megölték volna, ha a közeli sűrű bozótban el nem bújnak", kész csoda, hogy végül mégis elvonulhattak, miután a várnagy őket is, a királyi embert is megeskette arra, hogy 15 nap múlva beiktatják őt [így] Vorösvár kastélyba, és lecsatoltatta jobb sarkantyújukat „miként a legyőzött foglyokét szokták". A küldöttek kálváriája még ezzel sem ért véget, mert Füzesen, ahol hazafelé tartva megszálltak, az éj leple alatt kifeszített íjakkal és kivont kardokkal rontottak rájuk a várnagy emberei, elfogták és — útközben a Pinka folyó jege alá merítéssel ijesztgetve — Miske birtokra hurcolták őket. Egynapi fogság után tudhatták csak végre maguk mögött kínos feladatuk teljesítésének eredményben szűkölködő, de eseményekben gazdag kísérletét. E bűnlajstrom hallatán nem lehetett kétséges az országbíró és a vele tanácskozó bárók, ítélőmesterek és nemesek számára, hogy a várnagyot és urait — akik nem jelentek meg a tárgyaláson — mint „a királyhoz hűtleneket (infideles regii) s az ország békéjének, köztörvényeinek és szokásainak megbontóit" az örök hűtlenség vétkében elmarasztalva, fej- és jószágvesztésre kell ítélni. Rászolgáltak erre az ítélet végrehajtását megakadályozó fegyveres támadásukkal, még inkább az ítéletlevél összegyűrésével és a mocsokba taposásával, legfőképpen pedig azzal, hogy gyalázatos módon — jóllehet alaptalanul — azt hamisnak mondták, kiállítóját hamisítónak nevezték. Bűnük megtorlatlan nem maradhat, nehogy az ítéletet semmibe vevő és megsértő gazságukon felbátorodva, mások is szembe merészeljenek szállni rendes bírájukkal. Kinek elrettentésére, kinek okulására úgy kell őket megbüntetni, hogy az örök hűtlenség 13 E nem éppen hízelgő jelzővel illetett egyházi személy az 1501 januárjától 1503 szeptemberéig pápai legátusként Magyarországon működő Isvalies Péter reggiói bíboros lehetett {Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel. 2. Bp. 1902. 158-64.), hacsak nem — alaposan elrejtve — maga Tamás érsek, Magyarország prímásaként „az apostoli szék született követe" (legátus natus) bújt meg mögötte.