Csukovits Enikő: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére (Budapest, 1998)

Tringli István: Az 1481. évi szlavóniai közgyűlés

gyűléséről, hisz sem a nádor, sem pedig az országbíró nem vett részt rajta, az ítélőmestereknek csak a jogi szakmunka jutott, az igazi döntés a király kezébe volt letéve. A közgyűlési kiadványokon persze ragaszkodni kellett ahhoz a fikcióhoz, hogy a nádor és az országbíró jelenlétében történt az ítélkezés, így aztán ott nem találkozunk a királyi közgyűlés emlegetésével. Másodszor, elképzelhetjük-e, hogy a négy megye esküdtei, csupa olyan nemes, akik süvegük levétele nélkül meg sem jelenhettek Osvát püspök vagy János tárnokmester színe előtt, merték volna azt a bátorságot venni maguknak, hogy saját szakállukra két ilyen hatalmas úr és a király egykor volt konfliktusában ítéljenek? A döntés egyedül Mátyástól eredt, aki még a congregatio generális összehívásakor, sőt a gyűlés első napjaiban sem tökélte el magát a végleges szakításra, erről legalábbis környezete még nem szerzett tudomást. Ha tudtak volna Zágrábban a kanonokok arról, hogy Laki Thuz János helyzete megrendült, felvették volna sérelmeik közé vele való ügyüket is, mint ahogy később pert is indítottak ellene. Ha a szakítás végleges lett volna, a Zágrábban január 31-én kiállított privilégium méltóságsorában Thuz János nem szerepelt volna tárnokmesterként. A felkelésben való részvételért levelesítettek ellen felhozott vádak két részre oszthatók. Első helyen állnak a lengyelek idejében elkövetett cselekmények, majd ezt követik a helyi ügyek. Az első vádpontokat Mátyás állíttatta össze és adta az esküdtek szájába, a többit már a felbátorodott szolgabírák és esküdtek toldották hozzá. A legjobban a verőceiek árulták el magukat, amikor a püspökről azt állították, hogy „nemcsak cinkosa volt a lengyel királynak a királyi felség és a királyság ellenében, hanem iváncsi várnagyai és famüiárisai is számtalan rablást és tolvajlást követtek el". A sebtében előkapott vádak tipikusan alulról szemlélt, kisnemesi sérelmek voltak, nem álltak túl erős lábakon. Az hogy Thuz János sine iudicio ítélt latrok ügyében, az csak annyit tett, hogy tárgyalással nem sokat bíbelődve küldte őket akasztófára, famüiárisaival — akik fölött egyébként az ország szokásjoga szerint úriszéki hatalma volt — hasonlóképpen bánt el. Hogy hol húzódott a határ egy báró esetében a szigor és a kegyetlenség közt, azt ma már nem lehet megállapítani, normális esetben levelesítő jegyzékbe mindenesetre ilyenért senki sem került be. Amikor a király Osvát püspökről, mint szüzek megerőszakolójáról hallott, elégedetten csettinthetett, ez igazán beillett a Janus Pannonius, Alsócsezmicei Mihály-féle koncepcióba, akár igaz volt, akár nem. Az összeesküvésben a két Thuz-rokon és a familiárisok is részt vettek. Magyarországon nem alakult ki szokásjogi norma arra nézve, hogy egy ilyen cselekmény hány év múlva évül el. A gyakorlatban azonban ismeretlen volt, hogy tíz évig vártak a büntetéssel. A lényeg épp a gyors megtorlás és az esetleges kegyelem volt. Mátyás nem véletlenül fosztotta meg tisztségeitől annak idején évekre Thuz Jánost. A hűtlenséget azonban már akkor megbocsátotta, néhány év múlva pedig már az ország első emberei közé emelte. Ezek után ügyét elővenni egyértelmű jogtalanság volt. A familiárisok felelősségét rövid úton elintézhetjük. Ha végigtekintünk a felkelésekben és összeesküvésekben egyébként nem túl gazdag magyar történelmen, akkor megállapíthatjuk, hogy a felkelő urak szolgálatában álló nemes