Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

kozva vette észre, hogy az úri rend a szegény köznemességgel nem társalkodik s nem barátkozik. Ilyesmiről ott a Tisza hátán sejtelme sem volt. Meg is írja az urának, hogy abajoá itt barátóágot vetnh, az embernek bizott jóakarója nincsen. a Az úraóázonyok — írja — nem a mi humorunkhoz valók; az köznemeóáég bátortalan, minthogy itt úgy mondják, az úraáázonyok nem adják hozzájuk magukat.!** Rendkívül szerény és szolgálatkész aszszony lévén, ahol csak megjelent, mindenütt szeretettel vették körül, mindenütt kitüntették. De ő az effélét nem a maga, hanem az ura érdemének tudta be. Kolozsvárról írja például egy alkalommal az urának : «Az valóságos édes szívem, kegyelmed tekintetire nézve, nem mondhatom, hogy érdemelt böcsületemet adják, hanem érdemem felett is elkövetik. Minden méltóságos úri asszonyok oly szeretettel mutatják magokat s magok alázá* Károlyi nemz. lvt. 1715 ápr. 1. Bátor-Keszi. E levelében írja a többi között ezt is: «Az vetéseknek szép volta miá az élet megócsódott. Nyerünk a búza vételbe, mint Bertók a cóikbah