Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

megválik. A maga részéről azonban ostornak véli és kárvallásnak tartja a reá való költséget. Az ilyen üres címek úgy is csak arra valók, hogy adósságba ejtsék az embert. «A társalkodás — úgymond — és a tettetett dücsőség néha arra is viszi az embert, hogy amitől eleintén irtózott, azután tetszeni fog. Legjobb a végiről gondolkozni! Soknak, akinek az eleje tetetés, a vége unalmas szokott lenni.»* Ismervén Barkóczy Krisztina igénytelen egyszerűségét, mely nemcsak hogy nem óhajtotta a címeket és méltóságokat, hanem egyenest félt azoktól: megértjük, miért tartotta ő magát távol a bécsi és a pozsonyi ünnepélyektől. Ami néki örömet nem szerzett, azt kerülte. Különben is a társaságot és a barátságot nem fölfelé, de lefelé kereste. Egyszerű magyar asszonynak tartotta magát és így az egyszerű emberek barátságát kereste. Mikor 1715ben Bátorkesziben tartózkodott, csodál* U. o. 1712 április 11. Az új grófi címert is ellenezte Barkóczy Krisztina. «Hiszen — írja — a régi grófoknak sem látok én másféle címereket, csak amint először volt.» (U. o. 1712 április 3.)