Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

I. Barkóczy Krisztina grófnő

dámák kacagáóra indultak az kegyelmed német ázaván ! Bár diákul felelt volna inkább. Azt tudta kegyelmed édesem, a fejedelemasszonnyal beszél németül? Nagy bátorság volt!»* Az ilyet s efélét seregével találhatjuk Barkóczy Krisztina leveleiben. Kétségtelen dolog, hogy megvolt a kedve és a tehetsége a humorizálásra, s ha a leveleiben még sem a vidám hang az uralkodó, annak oka a sok gondja és a gyakori betegeskedése. Ezek tették őt igen gyakran melankolikussá, vagy amint ő írta, andalgóvá; ezek szülték azt a mélabús hangulatot, mely a levelei legtöbbjén végigvonul. Finom és érzékeny lelke a haragot nem ismerte, s ha megbántják, a harag helyett a bánat vesz rajta erőt. Az urát végtelenül szerette és becsülte, s minden ere* U. o. 1712 ápr. 3. Nyirbakta. Ugyané levelében írja az urának, hogy veje (Haller gróf), bár még csak három hónapos házas, a feleségétől messze vadászgat. %En ugyan mondtam neki — írja Barkóczy Krióztina — ilyen időbe kegyelmed ázívem a vadáázatért ott nem hagyott volna, ha talán unicorniót mondtak volna iá az erdőn h 6*