Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)
I. Barkóczy Krisztina grófnő
szerette, bár mindég mellette kivánt lenni, Bécsbe nem követte őt. Hasztalanul csalogatta őt Károlyi, mindég tagadó választ kapott. Még Pozsonyba sem ment föl. Az ősi házat, az ősei földjét a világ minden kincseért el nem hagyta volna. Az én lelkem állapotja — írja az ura hivó szózatjára — a legbájosabb, úgy annyira, hogy semmit sem tudok az elmémre venni, miként lehetne jobban Mert egyedül itt lennem se nem rendi, se nem üdvösséges s nem is kívánom. Bécsbe mennem hogyan lehetne, nem tudom ; mert sem öltözetüket, sem policiájukat és conhogy jövő esztendőre Bécsben leszen lakása, melyre ugyan, megvallom, megrobbant \ a ázivem ! Igaz, hogy Mélt. Atyám bölcs elméjéhez az én leányi csekély elmém el nem érkezhetik, mindazonáltal ha az Úristen az kisdedek szája által az ő dicséretit hirdetni szokta, talán úgy történhetik, hogy az én csekély elmém is helyesen Ítélheti, hogy nem lesz hasznos, sőt talán káros lészen, ha öcsém uram (t. i. Barkóczy Krisztina fia) Bécsben fog lakni, mert oly indulatú ifjúnak ösmerem, hogy éppen el lehet bécsi policia nélkül. Én ugyan tovább is imádkozom, hogy az Úristen tartassa meg excellenciádat minden hozzátartozókkal és távoztasson el minden veszedelmet.)) (Károlyi leréltár 1721 juli 16 «alazatos szolgálója s méltatlan leánya Judit.»