Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

siti az urát, hogy Radványba érkezett. «Én — írja neki — Isten kegyelméből eddig békével érkeztem ; nem oly szerencsétlenül, mint menet; mert akkor a kereket meg nem kötvén, elandalogtunk volt, és az rettenetes lejtőn elragadtak osztán a lovak. Az Isten annyi eszet adott a fullajtárnak, hogy leugorván, kirángatta az útból a lovakat s összekeverte s úgy dült föl a séza, s a két első kerékkel elmentek a lovak ; máskint darabokba mentünk volna, ha az útból ki nem vihette volna a fullajtár !»* * U. o. 1708 nov. 20. «écaka». E hosszú és igen érdekes levelében írja Barkóczi Krisztina : «Csak alig jövék ide, de kellett is, mert éppen vettetlen vagyunk. A 6züret s a kassai utam tett hátramaradást. Gondolom, leóz láttatja ittlétemnek, melyről ezután bővebben tudósíthatom kegyelmedet. Ha Kassára sokat járok, megbánja szívem a kegyelmed erszénye ! Az adósságról nem kell elfeledkezni édesem 1 Örömest érteném, kezénél van-e már kegyelmednek az a pínz, kin az aranyokat felváltottuk volt.» Ugyané levelében érdekes megjegyzéseket ír az árva lbrányi kisasszonyról, akit ő neveltetett az apácáknál. «Én — írja Krisztina — megmondtam az, lbrányi kiáaóázonynak, hogy egy köntőóre való gombázárat kéázittetek vele kegyelmednek, ó kegyelmed egy ifjú legényt ázerez érte ; de semmit sem világosítottam 1»