Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina, 1671-1724 (Budapest, 1910)

II. Barkóczy Krisztina a kurucvilágban

jókor felemeli a szavát, nincs aki hallgasson reá. A Szatmárról fenyegető veszedelem tehát be is következett, úgy, ahogy azt Barkóczy Krisztina e levelében előre megjósolta. Nem ez az egyedüli eset, mikor Károlyiné a kurucokat fenyegető csapást előre meglátta. Szerette az urát, lelkesedett a kurucok szent ügyéért, s így lelki szemével mindég azokat a tájakat járta, ahol a férjeura hadakozott; mindég azokat az eshetőségeket számítgatta, amikre a hadak mozgolódásaiból és a tervekből következtetnie lehetett. Női ösztöne és számító lelke ilyen formán előbb meglátta a veszedelmet, előbb megérezte a bajt, mint maga az ura. A veszedelmet és a vereséget a jó aszszony kétszeresen félte, mert jól tudta, hogy urának mennyi irigye és rosszakarója van. Tudta, hogy legkisebb szerencsétlenség alkalmával is rossz hírét keltik. Már pedig Barkóczy Krisztina semmit a világon nagyobbra nem tartott az ura jó hírénél. Édes szóval, szeretettel inti tehát őt az óvatosságra. «Ha szolgál a szerencse, — írja az okos asszony — mind jó, de ha fordul, ezer mocsokba keverik kegyelmedet, mint azelőtt, az ki