Belitzky János: Sopron vármegye története első kötet (Budapest, 1938)

az a vár védelmére is vonatkozott, a castellanus, a várnagy nem szerepel, tehát ha nem is a tudta nélkül, de elhatározó befolyása nélkül jött létre a szerződés.

1 Hasonló természetű és a soproni vár népének egyre fokozódó önállóságát árulja el IV. Béla 1269-ben kelt adománylevele, amelyben a királyi udvarnokok Udvamok nevű földjét, a soproni cíviseknek adja, azoknak a németek ellen tanúsított bátorságukért és pénzbeli szolgáltatásaikért. Megengedte továbbá azt is a király, hogy aki közülük polgártársainak akaratából arra a földre akar költözködni otttartózkodás céljából, ugyanazokat a jogokat élvezze, mint aminőket Sopronban bírt.

2 Itt tehát a soproni vár népei már az önmaguk által kifejlesztett önkormányzatnak oly magas fokán álltak, hogy azt a király is elismerte. A soproni vár falai között lakó népek, a cívisek, a polgárok, a vár védelmi és gazdasági helyzetéből folyó helyzeti energiának a kihasználásából saját szűk körükre szorított, a várnagytól független önkormányzatot biztosítottak maguknak. Még nem voltak írásos kiváltságokkal dicsekvő város, még a megyéhez tartoztak, de már letértek a közös fejlődés útjáról. 1230 táján Soproni falu bírája még a megyében, Horpácson is ítéletet mondott. A sopron vár alatt elterülő falu népei sorából 1233-ban még többen emelkednek fel a serviensi osztályba, 1250-ben azonban már kijegecesedő területként tűnnek fel földjeik és 1269-ben, már önálló kormányzati kerületet látszanak alkotni a megyében. Ennek a fejlődési folyamatnak a végére 1276-ban királyi kéz tett pontot, amikor Sopront, a megyei fejlődés kereteiből egyre jobban kinövő népeivel együtt a királyi városok sorába emelte. Az 1230 tájától eltelt negyven-ötven esztendő leforgása alatt ketté ágazott tehát a megyei fejlődés útja és egyrészről a királyi várost, másrészről a középkori nemesi vármegyét hozta létre. üt * * Az 1230. esztendővel végeszakadt a soproni végek békés életének és csaknem félszázad véres harcai és országos válságok nyugtalanították a lelkeket és fogyasztották a végeken az oly drága magyar életet. 1 V. ö. Veszelka, i. m. 19. 1. 2 Nagy, I. 32-33. lk.