Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben (Budapest, 1995)

kajlag aktív csoportjai, hanem a románok számbeli fölényét is. Eszmerendszerükben és gondolkodásukban az etnikai többség elve párosult a már korábban kidolgozott - ám tudományosan aligha bizonyítható - dákoromán eredet elméletével, amely történeti joguk bizonyítékául és szentesítéséül szolgálhatott önmaguk számára és a külvilág előtt. A román ideológus-politikusok a „hármas szövetség"en belül a magyar elitben látták nemzetük elismerésének legfőbb akadályát. Ennek alapja - a székelységről most nem szólva - abban az eltérésben keresendő, amely az erdélyi magyar és az erdélyi román társadalom összetételét illetően ténylegesen létezett. A magyarság nagy-, közép- és kisbirtokosokra, valamint jobbágyokra oszlott, mindemellett, illetőleg ezeken belül a többieknél számarányuknál sokkalta nagyobb politikai, hatalmi és gazdasági súlyt képviseltek a jobbágytartó földbirtokosok. A románság köreben viszont, mivel tekintélyesebb birtok szerzése rendszerint magyarrá asszimilálódással járt együtt, alig akadt valódi nagybirtokos, kicsi maradt a középbirtokosok száma, és a nemességet élvező románok elsöprő többsége a saját kisbirtokán jobbágy módra gazdálkodók kategóriájába tartozott. Ebből következően a román jobbágyok tömegeit - akárcsak a magyar jobbágyokat is - többségében magyar földesurak zsákmányolták ki, ezért minden nemzeti igény természetességgel és könnyen volt összekapcsolható bármiféle antifeudális törekvéssel. De valódi és erős román földbirtokosréteg hiányából következett az is, hogy a román nemzeti követeléseket megfogalmazó és képviselő politikai erők egységesebben karolhatták fel a jobbágy-paraszti érdekeket, és eltökéltebbek lehettek a társadalmi rend radikális megváltoztatásának szándékában, mint a magyar elit, amelynek csak liberális része volt kész a társadalmi reformokra, másik része viszont a konzerválásban tartotta érdekeltebbnek magát. Ugyanakkor a románságon belül a tárgyalt időben egyfajta értelmiségi - pontosabban: félértelmiségi túltermelődés tapasztalható. A tanulnivágyók útja főleg a jogi és a lelkészi-tanítói pálya felé vezet. Az önálló jogászkodás-ügyvédkedés azonban csak behatárolt ré-