Varga János: Románok és magyarok 1848-1849-ben (Budapest, 1995)

haladéktalanul fegyverezze fel; kérik a Román Nemzeti Komité elismerését, illetőleg megerősítését és saját ügyeik megtárgyalása végett román nemzetgyűlés azonnali meghirdetését; szorgalmazzák olyan erdélyi országgyűlés mielőbbi egybehívását, amelyre Erdély nemzetei lélekszámuk arányában küldenek követeket; végül ügyeiknek átmeneti irányítására olyan ideiglenes kormányt igényelnek, amelybe a román, a szász és a magyar nemzet egyenlő számban választ tagokat. Tagadhatatlan, hogy e kívánságok jó része jogos, a megfogalmazott célok zömükben tartalmilag demokratikusabbak, mint a fennálló, ám formailag törvényes jogrend és struktúra. Ugyanakkor fájdalmasan öszszekapcsolódnak azzal, hogy a román vezetők radikális szárnya - némaságra kényszerítve a mérsékeltebbeket a magyarokkal történő teljes szakítás, sőt, mint hamarosan kiderült, a fegyveres szembeszállás mellett kötelezte el magát. Most már nem csupán a pesti kormánynak, de az erdélyi Guberniumnak is véglegesen hátat fordított. Egyszersmind egyértelműen a császári kormányzat ügyéhez kötötte a román mozgalom sorsát. Ahhoz a kormányzatéhoz, amelynek nem állt szándékában a román politikai igények teljesítése, holott a román vezetők hűségük jutalmaként ebben bizakodtak. Hitüket erősítette, hogy Puchner a hozzá érkezett román deputációt barátságosan, kéréseiket - szót sem ejtve arról, hogy az unió mindenki által tisztelendő, szankcionált törvény - megértően fogadta, támogatásáról biztosította, petíciójuk továbbítását ígérte, egyszersmind rajta keresztül arra buzdította a románságot, hogy a népet Balázsfalváról irányítók tanácsait kövesse. A hatóságok a gyakorlatban csak később tapasztalhatták, hogy milyen jellegű tanácsokról volt szó. A balázsfalviak vezérkara ugyanis még a gyűlés folyama alatt titokban a fegyveres felkelés mellett határozott. Ennek előkészítéseként kilenc - katonai körzetet is jelentő közigazgatási egységre: prefektúrára osztotta Erdélyt, megállapodott az élükre állítandó prefektek, sőt részben az egyenként harminc-harminc helységet magában foglaló tribunátusok fölé rendelt tribünök személyében is, akiknek viszont feladatául szabta, hogy válasszák ki azokat a tribunokat és dekuriókat, akik száz, illetőleg tíz