Fazekas Csaba: Az országos vallásügyi tanács, 1989–1990 (Budapest, 2011)
2. Az Országos Vallásügyi Tanács alakuló ülése, 1989. október 20.
Tisztelt Uraim! Téves úton járnánk azonban, ha most elszigetelődnénk egymástól, hiszen céljaink és teendőink közösek. Az egyházakra, felekezetekre mi úgy tekintünk, mint a társadalom értékhordozó, közösségteremtő tényezőire. Munkálkodásukat nélkülözhetetlennek tartjuk a felnövekvő nemzedékek nevelésében, az erkölcsi értékek megszilárdításában. Értékeik az évezredeken átívelő emberi kultúra, a civilizáció értékei. Az egyházak évszázadokon át a magyar és az európai fejlődés összekötő láncszemei voltak és maradtak ma is, magyarságunk megtartásához a történelmi megpróbáltatások során is erőt adtak, s jelenleg is híd-szerepet töltenek be az itthon és a világ különböző részein élő magyarok között. A mai magyar társadalomnak nagy szüksége van arra a társadalomszervező erőre, amit az egyházak jelentenek. A lassan ébredő civil társadalmat ezek a természetes, kohéziós erejüket már a múltban igazoló intézmények tarthatják össze az önkormányzatokkal és más integratív szervezetekkel együtt. Még ma is előttem él gyermekkoromból, milyen nagy hatással volt szülőfalumban a lelkipásztor az emberekre, életvitelük megszervezésére, erkölcsi tartásukra. Jóvátehetetlen kár érne bennünket, ha a vallás, a mindennapjainkban észrevédenül jelenlevő értékképző tényező eltűnne az életünkből. Meggyőződésem, hogy Önöknek kulcsszerepe van az állampolgárok szellemi, erkölcsi és kulturális gyarapodásában. Ma az emberekben nagy a bizonytalanság, értékek vesznek el s válnak bizonytalanná, nincsenek biztos kapaszkodók életünkben. A vallásos életben az emberek megtalálhatják belső nyugalmukat, békéjüket, kialakulhat az az értékrendszer, ami biztonságot, önbizalmat adhat. Segít eligazodni ebben a bonyolult világban. Személyes élményem, hogy a vallásos emberekből sugárzik egy olyan belső szilárdság, optimizmus, ami segít úrrá lenni a gondokon, s felülemelkedni a hétköznapok bizony nagyon gyakran tisztátalan ügyein. Mi természetesnek tartjuk, hogy az egyházak — miként azt vezetői is a közelmúltban kifejtették — távol kívánnak maradni a pártok közötti versengéstől. Ugyanakkor örömmel üdvözöljük azt, hogy elfogadják szövetségre hívó szavunkat. Ezt jól tükrözi a Magyar Katolikus Püspöki Kar júliusi nyilatkozata is, amely többek között a következőket tartalmazza: „Az a keresztény, aki e hazában él és szereti népét, nem nézheti közömbösen az eseményeket, és nem állhat be a felelődenül kritizálok táborába. Mindannyian felelősek vagyunk saját közös országunkért. A szolgálat szellemét magunkká téve és tetteit vállalva lehetünk erőforrása népünk jövőjének alakításában, társadalmi betegségeink gyógyításában. Feladatunk az, hogy a belső békét erősítsük és az emberekbe lelket öntsünk félelmeink ellenére is”.118 Én azt hiszem, ennél szebben és felelősségteljesebben nem lehet megfogalmazni az országért és népért való tenni akarást. Tudom, hogy ugyanígy vélekednek erről a többi egyházak is. Önök nemcsak szavakban, hanem konkrét tettekben is kifejezésre juttatták és juttatják segítőkészségüket. Részt vesznek a társadalom szociális bajainak gyógyításában is. Mi pedig az állam részéről igyekszünk minden feltételt megteremteni, hogy a felbecsülheteden hasznosságé munkájukat végezhessék. 118 Ld. pl.:. A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozata az egyházi és társadalmi élet megújításáról. (1989. július 4.) In: Új Ember, 1989. július 9. 1. p.; Magfar Kurír, 1989. július 6. 367—368. p. 49
