Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika (Budapest, 1944)

II. FEJEZET. A nemzetiségi törvény megalkotása

et fragile est", a magyar állam egyik életkérdése, megfejtés helyett, kímélettel utaltatott tova, a latin nyelv uralma fölöslegessé tévén azon népiségek egybeolvadását egy magyar állammá, mire fejedelmeink előbb vallási, majd közgazdászat! tekinteteknél fogva tárt kaput nyitottak. S kiket közénk hozott az inség, vagy reménykedés: e „hospesek" iránt mutat-e fel bármely nemzet e földön oly nagylelkűséget, mint a magyar? Feleljenek azon törvények és kiváltságok, mik két századon át mind e betódult népcsoportnak autonómállást biztosítanak, sőt statust in statu engedélyezének. Mutasson fel országot a világtörténelem, melynek székvárosában a „hospes" lakosság hivatalképtelenné decretálhatná a haza fiait; melynek törvényhozása egy bemenekült idegen faj irányában századok előtt már ^kedvezőbben nyilatkozott saját polgárainál?; de sőt mutasson fel valaki a pusztaszeri alkotmányozó gyűléstől az utolsó szegedi országgyűlésig egyetlenegy törvénycikkelyt, mely egy népiséget, mint olyat, sérelmesen illete!... Magyarország alkotmányos institúcióinak védelme alatt a közhatalomnak — mondhatnók — szeme^ láttára „nemzetiségi" törekvések palástja alatt egész hálózata szövődött a magyar álladalmat lételében megtámadó fondorlatoknak. A cseh-tót párt az egykori marahan birodalom területét „foglalta le" magának. Az iliyr egy Déli-Slavia magkövét képezgeté. Az oláh Daco-Románia Váradtól a Dnyeszterig fogna nyúlni, míg mindezt bekoronázná a nagy Panslavia, a földteke lakosságának Vio részével, hivatva egy birodalmat alkotni az Athos hegye és Pommern, Szerbia és Boroszló, Stambúl és Pétervár, Kamcsatka és Japán között... Jöhet idő, midőn egyszer meg kell hódítanunk e hont e fölosztás eszméinek hadjárata ellen. E küzdelemtől nem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk, — tehát méltányosak."

15 Kazinczy borúlátásával ellentétben, a felirati párthoz tartozó Mocsáry Lajos bízik a nemzetiségekkel való együttműködés lehetőségében. Már az országgyűlés május 31-i XXXIIÍ. ülésén ilyen értelemben nyilatkozik és későbbi közírói munkássága ezt az álláspontját igyekszik igazolni. Ö látja legtisztábban azt, hogy a nemzetiségek és a magyarság közötti ellentéteket Bécsből szítják és a nemzetiségi béke megteremtése előfeltétele annak, hogy Ausztriával szembeni követeléseinknek érvényt tudjunk szerezni. „Azzal fenyegetnek bennünket, — mondja beszéde folyamán — hogy épen nincs okunk hánykódni, mert a különféle nemzetiségek oly nyűg nyakunkon, hogy helyes okunk van meghunyászkodni emiatt. Hiába akarnak e ténnyel megfélemlíteni. Mi nem félünk többé a nemzetiségi kérdésektől, nem félünk pedig azért, mivel nem magyar ajkú honfitársaink átlátták, mit várhatnak ellenségeinktől; nem félünk azért, mert bírunk öntudatával annak, hogy megvan bennünk a kellő mérséklet, a kellő belátás és mindenekfelett az igazságosságnak érzete, hogy e nehéz kérdést szerencsés megoldáshoz vezessük. » Napló 289. 1.